|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 39 találat | lapozás: 1-30 | 31-39 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Kiss Attila 1995. június 8.Az RMDSZ kolozsvári kongresszusa idején Új Kongresszus, Új Ezred címmel politikai vicclapot adtak ki a kongresszusi sajtóiroda munkatársai /Gál Mária, Kiss Attila, Marián Antal, Szatmári Tibor/, rajtuk kívül Magyari Nándor, és Tokay György is munkatársa volt ennek az alkalmi lapnak. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 8./2002. október 7.Milyen a romániai kisebbségi magyar keresztények élete? címmel rendezett ökumenikus konferenciát Fugyivásárhelyen a Studium Academicum Alapítvány. 2000. áprilisában hat református bihari lelkipásztor hozta létre az alapítványt, melynek célja az ökumenikus gondolatok fejlesztése és a kapcsolatok ápolása, továbbá az egyházon belüli felnőtt és laikus képzés. A Studium Academicum két év alatt az európai akadémiák és laikusképző központok tagjává vált, tájékoztatott Kállay László alapítótag, fugyivásárhelyi református lelkipásztor. A konferenciára különböző angliai, hollandiai, németországi, cseh és magyarországi felekezeteket képviselő lelkészek és laikusok érkeztek. Október 4-én dr. Csiha Kálmán, nyugalmazott erdélyi püspök értekezett a magyar felekezetek életéről a mai Romániában, Csernák Béla és Kiss Attila lelkipásztorok Magyarok a Kárpát-medecében címmel tartottak előadást. Kállay László Felekezeti és nemzeti együttélés Romániában címmel beszélt. A résztvevők a négy nap alatt ismerkedtek a helyi felekezetekkel és nagyváradi református gyülekezetekkel. A rendezvénysorozat okt. 6-án a váradhegyaljai ökumenikus istenházában kiértékelővel zárult. /(Balla Tünde): Milyen a romániai kisebbségi magyar keresztények élete? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 7./ Kállay László a Tőkés László püspökkel szembeforduló csoport vezetője.2003. november 4.A Nagyszalontán élő Kósa-Kiss Attila /sz. 1954/ közzétette ismeretterjesztő cikkeit és tudományos igényű írásait Rejtőző sasbérc. Csillagvilág /Literator Kiadó, Nagyvárad/ címen. A szerző elsősorban az égbolt titkaival foglalkozik, továbbá a meteorológiai viszonyokkal, érdekes vagy talányos fizikai jelenségekkel. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), nov. 4./2004. augusztus 30.Augusztus 28-án ünnepelt Kibéd népe: Seprődiné Felméri Katalin emlékére kopjafát emeltek az emlékező falubeliek, Seprődi János emlékét szoborral tisztelték meg. Ráduly János író, néprajzkutató Seprődi János emlékére szerzett költeményét szavalta el. Borbély Emma főszervező, a kibédi Seprődi János Egyesület elnöke méltatta Seprődi életművét. Orosz Pál, a Seprődi János Nemzetközi Kórusszövetség Erdélyi Tagozatának elnöke a zenekutató életét és életművét ismertette, majd Seprődi Kiss Attila színházi rendező, Seprődi János unokája szólt. Seprődi János mellszobra Deák Árpád szobrászművész munkája. /Nagy Botond: Seprődi-emléknap. Kopjafa- és szoboravatás Kibéden. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 30./2005. március 16.Temesváron a március 15-i megemlékezések főrendezvénye hagyományosan a szabadfalui Petőfi-emlékműnél zajlik. A történelmi egyházak képviselői, illetve a politikusok és az ifjúság képviselője egyaránt a magyarság és a magyarságtudat megőrzésének fontosságáról – és annak olykor nehézségeiről beszélt. Beszédet mondott Toró T. Tibor parlamenti képviselő, Szabó Péter, a temesvári Gerhardinum Római Katolikus Teológiai Középiskola igazgatója, Czapp István igazfalvi református lelkész, Bíró József, a Temesvári Magyar Diákszövetség alelnöke. Közreműködött az Új Ezredév református gyülekezet énekkara, a Bartók Béla és Szabolcska Mihály összevont kórus, a Csiky Gergely Állami Színház művészei közül fellépett Téglás István, Kiss Attila és Balázs Attila. /P. L. Zs.: A főrendezvény Szabadfalun. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 16./2005. június 24.Hetvenhét éves korában elhunyt László Gerő Szentgyörgyi István- és Bánffy Miklós-vándordíjas színművész, a Kolozsvári Állami Magyar Színház örökös tagja. László Gerő /sz. Gyulafehérvár, 1928. jan. 3./ a kolozsvári Művészeti Intézetben 1950-ben szerzett diplomát. 1948. április 1-jétől a Kolozsvári Állami Magyar Színház tagja, 1992-től örökös tagja. 1952–1954 között a főiskolán tanított, majd 1991-től a Babes–Bolyai Tudományegyetem színészi tagozatán beszédtechnikát tanított. 1999-ben Seprődi Kiss Attila szerkesztésében László Gerő portréfilm készült a Duna TV-ben. /László Gerő (1928–2005). = Szabadság (Kolozsvár), jún. 24./2007. november 1.Az István, a király című rockopera bemutatásának 25. évfordulója alkalmából Társulat címmel augusztusban szereposztó show-műsor-sorozat indult a Magyar Televízióban azzal a céllal, hogy megtalálják azokat a fiatal énekeseket, akik először 2008. június 18-án a Budapest Sportarénában, majd augusztus 20-án a Szegedi Szabadtéri Játékok színpadán bemutatják a darabot. A csaknem kétezer jelentkező közül öten a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházból voltak, akik idén tavasszal a Temesváron is színre vitt rockoperában játszottak: Balázs Attila, Borbély B. Emília, Éder Enikő, Kiss Attila és Molnos András Csaba. Az aradi illetőségű, Sarolt szerepére pályázó Éder Enikő a többlépcsős vetélkedő döntőjébe jutott (egyedüliként a Magyarország határain kívülről jelentkezők közül. /(pataky): Éder Enikő a Társulat döntőjében. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 1./2007. december 7.Tizenhatodik alkalommal ajándékozta meg a Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet (TEMISZ) Mikulása a gyerekeket. A Csiky Gergely Állami Magyar Színház nagytermét zsúfolásig megtöltötték a Télapóval találkozni akaró gyerekek. Ilonczai Zsolt TEMISZ-elnök elmondta, hogy a szociálisan hátrányos helyzetű gyerekeket meghívták a rendezvényre, ezenkívül mindenki kapott ajándékot, aki írt levelet vagy rajzot küldött a Mikulásnak. A rendezvényen a színház művészei közül Tankó Erika, Aszalos Géza és Kiss Attila adott elő dalbetéteket a Mátyás király című mesejátékból, fellépett a Bartók Béla Elméleti Líceum Harmónia társasági táncegyüttesének kiscsoportja és az iskola kisdiákjaiból álló gitár- és énekegyüttes. /(Pataky): Idén sem volt üres a TEMISZ puttonya. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 7./2008. április 18.Temesváron a Bánsági Magyar Napok rendezvénysorozat keretében 13. alkalommal szerveztek képzőművészeti tárlatot a temesvári Nyugati Egyetem Képzőművészeti karának magyar diákjai. A zsúfolásig megtelt teremben a Csiky Gergely Állami Magyar Színház két művésze, Borbély Bartis Emília és Kiss Attila reneszánsz muzsikával nyitotta meg a tárlatot, majd Szász Enikő, a Bánsági Magyar Napok szervezője beszélt a főiskolás rendezvény jelentőségéről. A kiállított alkotásokról Szekernyés János, a képzőművészek temesvári szövetségének elnöke mondott méltató beszédet. /Szekernyés Irén: A magyar képzőművészetis diákok tárlata. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 18./2008. július 15.Kiss Attila 2007 októberében lett a Kovászna megyei erdészeti hivatal műszaki igazgatója, ezzel a kormányon levő RMDSZ által támogatott szakember került a Romsilva vezetőségébe. Akkor megállapíthatták, hogy az erdészet akadályozza a visszaszolgáltatást, de Kiss Attila azt nyilatkozta, Gheorghe Polhac főigazgatóval együtt azon lesznek, hogy a jogosultak minél előbb megkapják jussukat. György Ervin prefektus most is állítja, hogy az erdészet gáncsoskodik. Kiss Attila műszaki igazgató szerint a legnagyobb gond az, hogy 3400 hektár erdőt nem tudnak visszaadni Zágon községnek, a megyei bizottság húzza az időt, mert nem jelöli ki a területet. Ezzel szemben György Ervin hangoztatja, éppen az erdészet a gáncsoskodó, hiszen neki kellene kijelölnie e területet. A Mikes-erdőkről Kiss Attila újságolta, hogy nemrég szolgáltattak vissza mintegy 1500 hektár erdőt Zabola és Gelence térségében. Nem visszaszolgáltattak, pontosított Harai Lóránt, a Mikes-örökösök intézője, hanem peres úton szerezte vissza a család. /Szekeres Attila: Fától az erdőt. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 15./2008. augusztus 2.Budapesten elhunyt Seprődi Kiss Attila színész, rendező /Sepsiszentgyörgy, 1941. febr. 17. – Budapest, 2008. aug. 1/. Hatvanhét évet élt, abból mintegy huszonhármat Magyarországon. Szinte minden romániai magyar színházban rendezett. Sepsiszentgyörgyön kezdte pályáját, ott rendezett, illetve onnan ment Temesvárra, Nagyváradra, Szatmárra. Egész sor Csurka-darabot rendezett még a hetvenes, nyolcvanas években, amikor nem lelkesedtek a különböző pártbizottságok Csurka István eszméiért. A rendszerváltoztatás után rendezett felvidéki színházaknál, hazajárt Sepsiszentgyörgyre is. Magyarországi életvitele, sorsa jellemző arra, hogyan lehet mellőzni a tehetségeket pártelvárásoknak megfelelően. Két évtizedig nem kapott biztató lehetőséget. Kisfilmjei emlékezetesek. Utolsó műve, a teljes Caragiale-fordítás most jelent meg. /Czegő Zoltán: Elhunyt Seprődi Kiss Attila (1941–2008). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 2./2009. február 3.Az orbaiszéki polgármesterek a megyei tanács vezetőségével találkoztak Kommandón. A vadászkastélyban tartott megbeszélésen meghívottként jelen volt: Bokor Tibor szenátor és Olosz Gergely képviselő, Kiss Attila, az állami erdészet megyei ügyvezető igazgatója, valamint a megyei tanács orbaiszéki RMDSZ-es képviselői és a megyeháza szakapparátusának munkatársai. Kocsis Béla kommandói polgármester elmondta: több év szünet után az orbaiszéki polgármesterek fontosnak tartják feleleveníteni a rendszeres találkozókat a megye vezetőivel. /Bodor János: Közösen nagyobbak az esélyek (Orbaiszéki polgármesterek találkoztak). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), febr. 3./2009. március 20.A Reflex Nemzetközi Színházi Biennálé második napján Sepsiszentgyörgyön került sor a Tamási Áron Színház hatvanadik születésnapjának megünneplésére. Levetítették a nemrég elhunyt, a színház hatvanas évek végi, hetvenes évek eleji megújulásában rendezőként oly fontos szerepet játszó Seprődi Kiss Attila ötvenedik évfordulóra készült filmjét, majd a beszélgetést levezénylő Váta Loránd az ,,elérhető” színi direktorokat, Sylvester Lajost, Dali Sándort, Nemes Leventét és Bocsárdi Lászlót faggatta, s köszöntötték az ötven esztendeje színpadon lévő László Károlyt. Egy nagyon lényeges dologról nem esett szó. Minél hamarabb pályázatot kellene meghirdetni a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház történetének (krónikájának?) megírására, felmérni, a régi előadások közül egyáltalán mi elérhető még a román televízió magyar adásának archívumaiban, s nagy kérdés, hogy Tompa Miklós nagy Tamási-sorozatáról maradtak-e felvételek. A népszolgálat, az anyanyelvvédelem, a történelemtanítás anomáliáit pótolni akaró előadások, a szórakoztatás, az ideológiai megalkuvások és behódolások csak a képet színesítik. A színház meg tudott újulni, és nevet szerzett magának a szakmában, azt számtalan siker és fesztiváldíj bizonyítja. /Bogdán László: A színház hatvan éve (Reflex Nemzetközi Színházi Biennálé). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 20./2011. április 21.Köszönjük a tíz esztendõt!Lapunk temesvári szerkesztõsége kedden este a magyar színházban, az olvasók körében ünnepelte tizedik születésnapját. A Csiky Gergely Színház jóvoltából hûséges elõfizetõinket az Ájlávju címû musical elõadásával ajándékoztuk meg, utána az elõcsarnokban megtartott ünnepség keretében kisorsoltuk az évforduló alkalmából meghirdetett nyereményeket. Rendezvényünket megtisztelte jelenlétével Marossy Zoltán Temes megyei alispán, Böszörményi Zoltán laptulajdonos, a Nyugati Jelen regionális napilap vezetõi, közéleti személyiségek, lapunk hûséges olvasói. A magyar napilapot Temes megyében újból elindító Böszörményi Zoltán felidézte a kezdeti lendület idõszakát, amikor Sipos Jánossal az élén tekintélyes létszámú, lelkes csapat dolgozott a Nyugati Jelen temesvári szerkesztõségében. A Nyugati Jelen napilap tulajdonosa megköszönte a tíz év alatt itt dolgozott újságíróknak és lapterjesztõknek áldozatos munkáját, hangsúlyozva, hogy a temesvári csapat megfogyatkozott ugyan, de a lelkesedés töretlen. Balta János, a Nyugati Jelen imázs- és lapterjesztési igazgatója arról beszélt, hogy tíz esztendõvel ezelõtt nem jövedelemszerzés céljából jött Temes megyébe a Nyugati Jelen, hanem a bánsági magyar közösséget szolgálni. A jelenlevõk néma fõhajtással emlékeztek meg az élõk sorából eltávozott Sipos János szerkesztõségvezetõre és azokra az újságolvasókra, akik már nem vehettek részt a jubileumi rendezvényen. Köszönjük a Csiky Gergely Színház igazgatójának, Balázs Attilának és a fiatal mûvészeknek - Borbély B. Emíliának, �?der Enikõnek, Kiss Attilának és Molnos András Csabának - az emlékezetes színházi estét! Köszönjük a Fornetti Romániának és a Cramele Recaº Rt.-nek, hogy támogatták rendezvényünket! Köszönjük olvasóinknak, hûséges elõfizetõinknek, hogy tíz év elteltével is vagyunk és szolgálhatjuk lapunkkal a Temes megyei magyar közösséget! �?gy várom az újságot, mint egy falat kenyeret! A jubileumi nyereménysorsolás nyerteseinek listáját tegnapi lapszámunkban tettük közzé, amit azzal egészítünk ki, hogy színházi belépõket nyertek Vincze János (Temesvár), Kiss Sándor (Végvár) és Zsámboki Erzsébet (Gátalja). A 99 éves Kardos Erzsébetet, az egyik könyvcsomagunk nyertesét szerdán személyesen kerestük fel temesvári otthonában. �?gy várom az újságot minden nap, mint egy falat kenyeret! nyilatkozta lapunknak Kardos Erzsébet, aki maga nyitott ajtót és hálásan megköszönte az értékes könyvnyereményt. Az elsõtõl az utolsó betûig elolvasom az újságot, mindenrõl a Nyugati Jelenbõl értesülök! - mondta az aurélházi születésû Kardos néni, aki idén november 20-án 100 születésnapja megünneplésére készül. Isten éltesse sokáig lapunk legidõsebb Temes megyei elõfizetõjét! Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2012. június 20.Magyar napok bánsági módraTemesvár többségi és kisebbségi népei májusban felébredtek hosszú téli álmukból, egymást érik a rendezvények, az ember azt sem tudja, hová kapja a fejét. Az első héten egyszerre zajlott a Temesvári Nemzeti Színház Román Drámafesztiválja, a spanyol hét, illetve a XVII. Bánsági Magyar Napok. Utóbbinak az eseményeit Tasnádi-Sáhy Péter összegezte. Május 3-án immár tizenhetedik alkalommal süthette el a Bánsági Magyar Napok közművelődési seregszemle képzeletbeli startpisztolyát Szász Enikő színművésznő, a Bánsági Magyar Nőszövetség elnöke, a rendezvénysorozat életre hívója és mindenkori főszervezője a Helios Galéria Identitás című, temesvári magyar képzőművészek munkáit bemutató tárlatának megnyitóján. A városban élő hivatásos alkotók munkáit Szekernyés János műkritikus, a Képzőművészeti Szövetség Temes megyei elnöke méltatta, kiemelve a művek technikai változatosságát, sokrétűségét, magas színvonalát. Nem rótta fel hibaként azt sem, hogy az alkotók egy része nem ragaszkodott mereven az identitás fogalmának etnikai vonatkozásaihoz, hanem inkább a személyes hangvételű önkifejezést helyezte előtérbe. Az ítész hozzáértő szavait Kiss Attila színművész zenés fellépése követte. Egy órával később dr. Zétényi Zsolt Az Aranybullától az Alaptörvényig című előadását hallgathatta meg a nagyérdemű; az előadó e sorok írójának felfogóképességét meghaladó logikával jutott el addig a végkövetkeztetésig, hogy a tavaly április 25-én elfogadott új magyar alaptörvényt „a történelmi alkotmányosság irányába tett jelentős lépésként” értelmezze, de ez bizonyára az újságíró és nem a képzett veszprémi jogász képességeit minősíti. Másnap újabb kiállítás nyílt, ezúttal a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház előcsarnokában. Itt – a civil szervezetek közti együttműködés jó példájaként – az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) természetjáróinak 64 természetfotóját mutatták be a szervezők. A kiállított képeket a víz és halmazállapotai, az élővilág és fa a néprajzban kategóriákban díjazták. A tagok munkásságának ilyen jellegű bemutatása – amint azt Illés Mihály, a Bánsági Kárpát Egyesület elnöke megjegyezte – százhúsz éves hagyomány az EKE történetében, mivel már 1892-ben is közöltek fotókat. Műválasztás bekötött szemmel Május 5-én, szombaton a Zeneakadémia Contertino terme adott helyet a bánsági írók és olvasók találkozásának, s a rendszerváltás óta megjelent több száz kötetből vásárt is rendeztek a szervezők. Azt nehéz lenne megállapítani, hogy a jelenlevők közül kik voltak a szerzőket felsorakoztató 81 fős lista tagjai és kik pusztán csak mezei olvasók, de a kérdés talán nem is feltétlenül releváns, mivel a termet az utolsó székig megtöltötték. Először Eszteró István költő emelkedett szólásra. A bánsági költészet jelentősebb alkotóinak felsorolása mellett a Szabolcska Mihályt, Endre Károlyt, Franyó Zoltánt és Anavi Ádámot követő mai költőnemzedék sanyarú sorsára is felhívta a figyelmet: a versszeretők táborának apadása mellett a támogatások hiánya is sújtja őket. A próza-szekciót dr. Bárányi Ferenc képviselte, s bár ő igyekezett vidámabb hangot megütni, a bánsági írók helyzetéről mégsem sikerült a rímfaragókénál sokkal rózsásabb képet festenie. Szekernyés János a helytörténeti munkák fontosságáról beszélt, örömmel kijelentve, hogy ezek iránt, az egészséges lokálpatriotizmusnak köszönhetően, ma is töretlen az érdeklődés. Dr. Bodó Barna a társadalomtudományok képviselőinek munkásságát méltatta, felhíva a figyelmet arra, hogy a szórványlét nem csak hátrányokkal jár: ezen tudományterületek képviselő a Bánságban olyan folyamatokat vizsgálhatnak testközelből, amelyek máshol nem tapasztalhatók. Végezetül dr. Jánosi Endre a románul publikáló, Temesváron élő magyar oktatóknak és kutatóknak a város és a térség tudományos életében betöltött fontos szerepéről beszélt. A rendezvénnyel kapcsolatban, az ott kapott rengeteg értékes információ mellett, „az olyan kevesen vagyunk, nehogy megsértsük egymást” hangulat késztetett némileg töprengésre, melynek jegyében a felolvasó szerepét magára vállaló Mátray László színművész bekötött szemmel választott a kiállított kötetek közül, hogy senkinek a munkásságát se kelljen külön kiemelni, ezzel megbántva másokat, így kénytelen volt egy egyébként remek helytörténeti alkotásból a Rékást bemutató, valljuk be: némileg száraz szócikket primavisztázni. Abban bizonyos vagyok, hogy ez a mentalitás rövid távon nagyban szolgálja egy egymásra utalt emberekből álló, drámai tempóban fogyó kisközösség olajozott, súrlódásmentes működését, viszont az objektív – vagy legalábbis kollektíven elfogadott – mérce megőrzését esetleg akadályozhatja. Szerencsére a súlyos gondolatokat hamar kimosta a fejemből a két év szünet után újra összeálló temesvári rocklegenda, a Quo Vadis koncertje. A RockHouse-ban fergeteges műsorral nyűgözte le régi és új rajongóit az együttes. A haza-vita elmaradt A május 7-i program honismereti vetélkedővel indult a Bartók Béla Elméleti Líceum tanulóinak részvételével, a Szórvány Alapítvány szervezésében. Az estére meghirdetett Menni vagy maradni? A haza fogalma című vitaest, sajnos, érdeklődés hiányában elmaradt. Érdemes lenne utánajárni, hogy ezért csak a kellemes tavaszi este okolható-e, amely orgonaillatú szoknyáját meglebbentve maga után csábította az ifjúságot a Béga-partra, vagy a kérdést kellene-e esetleg valahogy trükkösebben megfogalmazni… Kedd este Florin Iepan temesvári rendező Lugosi Béla, a bukott vámpír című dokumentumfilmjét vetítették az Adam Müller-Guttenbrunn Házban, az érdekfeszítő alkotáshoz méltatlanul kis számú néző előtt. A film a Lugosról elszármazott, Blaskó Béla néven született kalandos életpályájú hollywoodi sztárt körüllengő misztérium boncolgatására vállalkozott, számottevő sikerrel. Az eseményen maga a rendező is részt vett, és a vetítés után készséggel válaszolt a kérdésekre. A szervezők az Európa-tudat erősítéséről sem feledkeztek meg, így május 9-én, az Unió hivatalos születésnapján (62 évvel ezelőtt Robert Schuman francia külügyminiszter ezen a napon kezdeményezte Európa országainak szorosabb együttműködését) a bartókos diákok az Integratio Alapítvány és a Diákönkormányzat által szervezett EU-MOZAIK című vetélkedőn tehettek játékos formában tanúbizonyságot unióval kapcsolatos ismereteikről, miközben természetesen gyarapították is őket. Csütörtökön újabb kiállítás megnyitóján vehettek részt a fotózás kedvelői: Orbók Ildikó Budapesten élő újszentesi művész Erdély, ahogy bennem él című gyűjteményével örvendeztette meg a temesváriakat. Komoly mögöttes tartalommal bíró munkáinak a Temes Megyei Önkormányzat épülete adott időlegesen otthont. Délután Szerbhorváth György De ki viszi haza a biciklit? című monodrámáját tekinthette meg a színházszerető közönség. A kisebbségi lét 21. századi mindennapjait hol vidáman, hol keserűen bemutató darabot Krizsán Szilvia, az Újvidéki Színház színművésze adta elő. A sokrétűségre törekvő rendezvénysorozat színházi kínálata természetesen nem ebből az egy produkcióból állt: a Temesvári Csiky Gergely Színház a Praht Lugoson és Zsombolyán is előadta, kihelyezett program keretében, a szegedi Kövér Béla Bábszínház pedig a Merlin Bábszínházban vendégeskedett a Mesemondók című előadással. A Temesvári Magyar Ifjúsági Szervezet (TEMISZ) is igyekezett a fiatal bánsági képzőművészek munkásságára felhívni a figyelmet, méghozzá sikerrel: A fejlődés világában témamegjelöléssel versenyt és kiállítást hirdetett hivatásos és amatőr képzőművészek részére; 18, a legkülönbözőbb technikákkal készült festmény, grafika, textilmű, illetve fotó érkezett. Szekernyés Jánosnak a bánsági képzőművészet történetét és jelentős alakjait bemutató rendkívül informatív előadása után maguk az alkotók is bemutatkozási lehetőséget kaptak: ki bátrabban, ki félénkebben beszélt saját eddigi munkásságáról és a versenyre nevezett művéről. A hétvége nyitóeseményét szintén az egyetemistakorú ifjúságnak szánták: önéletrajzíró tréninget, illetve állásbörzét szerveztek számukra a Kós Károly Házban, Temes megyei vállalkozók bevonásával. A rendkívül hasznos program viszont messze elhalványult a valószínűleg az egész hét fénypontját jelentő néptáncgála, illetve az azt megelőző felvonulás mellett, amikor is a műsorban részt vevő együttesek tagjai – mintegy 300 fő – népviseletbe öltözve vonultak az Opera térről az eseménynek helyet adó Diákházig, természetesen zenés kísérettel. A több mint három óra hosszat tartó műsor szerencsére nem vette el a szereplők táncos kedvét, így a hivatalos esemény után jókedvűen ropták hajnalig a színház előterében rendezett táncházban. A rendezvénysorozatot vasárnap majális zárta Újszentesen, ahol kispályás focibajnokság, történelmi magyar harcművészeti bemutató, rovásírás-oktatás, illetve gulyásparti kínált könnyed szórakozási lehetőséget azoknak, akik a hidegfront ellenére is a szabadba merészkedtek. A komolyzene kedvelői pedig a temesvári Bartók Béla vegyes kar Én mindig bíztam benned című, egyházi kórusművekből álló műsorával búcsúzhattak a Bánsági Magyar Napoktól. erdelyiriport.ro 2012. június 23.Frigyre lépni a szülőfölddel – Megtörni a székely kevélységgel keveredő magyar erőt...Húshagyókedd éjszakáján vittek el minket is. Dr. Horváth Miklós orvos, későbbi marosvásárhelyi orvosprofesszor volt az államosítási bizottság elnöke. Tudta ő is, akárcsak Nagy Viktor főispán, hogy állapotos vagyok, hiszen nem első látogatásuk volt nálunk – mondta magnószalagra több mint egy évtizeddel ezelőtt Gál Máriának Temesváryné Gerlóczy Marietta, Gerlóczy Gábor tábornok leánya. „A szeszgyárat már előzőleg elvették. De ezeknek az embereknek semmi sem számított... Már elkezdődtek a szülési fájdalmaim, amikor megérkeztek. A későbbi professzor azzal kezdte az ügyködését egy vajúdó asszony mellett, hogy kitépte a fülbevalót a fülemből, majd lelkiismeret-furdalás nélkül felcsomagolt a teherautóra. Nagyon hideg volt azon a hajnalon, magamra akartam venni a kisbundámat, de ő nem engedte. Szabadulásom után, a Miskolczy Dezsőné temetésén felismertem a bundámat dr. Horváth feleségén. Azonnal odamentem és felszólítottam, hogy adja ide, különben szóvá teszem a ravatalozóban. Kijött és ellenvetés nélkül ideadta. Ott rögtön átadtam a temető gondnokának. Az átélt izgalmak és a zötyögő teherautón való utazás következtében leállt a szülés. Gyermekem meghalt, én vérmérgezést kaptam. Öt nap múlva kapartak ki.” Régi barátom, egykori sepsiszentgyörgyi színházi rendező, S.K.A. azért utazott Budapestről Háromszékre, hogy engem rávegyen arra, hogy dokumentum filmet kellene készíteni a legkisebb székelyföldi megyéből 1949-ben kiemelt és kényszerlakhelyre, kényszermunkára hurcolt nagyszámú földbirtokos másfél évtizedes dél-romániai (dobrudzsai) száműzetéséről. A témát, s a még élő személyek egy részét ismerem, érvelt S.K.A., s magyarországi áttelepedése előtt az „átkosban” több ízben is beszélgettünk a Háromszékről elhurcolt vagy sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyen fogott földbirtokosok tragédiájáról. És az elhárító gesztust mintegy megelőzve a téma fontosságának nyomatékául az asztalomra helyezte Gál Mária D.O. (KÉNYSZERLAKHELY) című könyvét, amely valamiképp a kiadás évében (Minerva Könyvek, Kolozsvár, 1996) elkerülte a figyelmemet. Napok múltán, egyik álmatlan éjszakán, nem is gondolva a Kommunizmus Áldozatainak közelgő Emléknapjára, beleolvastam a Kényszerlakhelybe. Előbb az ismerősök visszaemlékezéseibe lapoztam bele. Annak idején egyetlen tanévben Dózsa szülőfalujában, Dálnokban is tanítottam, ezt megelőzően apám elbeszéléséből is hallottam a dálnoki „mintagazdákról”, Beczássy Istvánról, a háromszéki „lencsekirályról”, a Hadnagy-testvérekről, tudtam, hol voltak a földjeik, a Beczássy-tag, az Albis-völgyében a Hadnagy-tag, amely éppen szemben volt a mi albis-völgyi földjeinkkel. Dálnokban megismertem azt a társadalmi- gazdasági környezetet is, amelyet a „kiemelt” földbirtokosok maguk körül és a maguk számára teremtettek, a Beczássy- és a Hadnagy-kúriákat, a „sztálinvásár” korszakában elpusztított dendrológiai parkot, s dálnoki tanárkodásom évében érzékelhettem azt az osztályharcos agresszivitást is, amelyet a magukat Dózsa örököseinek tartó elvtársak gyakoroltak. Az ismerős dálnokiak visszaemlékezésének olvasása után tágítottam a kört, s Garlóczy Marietta sorsának alakulásánál egyrészt azért ragadtam le, mert vallomása életesen élményszerű, no meg azért is, mert a háromszéki földbirtokos-sorsba beágyazódik a Kárpát-medence magyarságára a háborút követő esztendőkben rázúdult szenvedésözön. Marietta Horthy Miklós közvetlen környezetéhez tartozó édesapját 1944. október 16-án a nyilasok tartóztatták le. December elején megszökött a Margit körúti börtönből, két napra rá a szovjetek törtek rá a családra, apját ismeretlen helyre hurcolták, őket internáló táborba szállították, ahol 1946 március 7-ig tartották fogva. Marietta szabadulása után Temesváry János uzoni földbirtokoshoz ment feleségül, és hazaköltöznek Háromszékre. Még azt sem mondhatjuk, hogy szerencsétlenségükre, mert ha Magyarországon maradnak, ott is elkapja őket az osztályharcot meghirdetők és gyakorlók hevülete, s több mint bizonyos, hogy a Hortobágyon, vagy valami ehhez hasonló helyen kötnek ki, Hortobágyon, ahol még ma is élénken vöröslik a Kun Béla utca. Mariettát 1949. szeptember 22-én férjével együtt dobrudzsai kényszermunkára hurcolják. Nem voltak tekintettel magyar állampolgár voltára sem. Sepsiszentgyörgyi kényszerlakhelyükön egy hivatalosan kiutalt fáskamrában laktak, a várostól nyolc kilométerre levő legelő takarításán dolgoztak. Egyedüli nő volt tizenegy férfi társaságában. A férfiak dolgoztak kőbányában, útépítésénél is, az asszonyok, ki hol tudott. „Egyszer, amikor a szekun ablakpucolás után Beczássy Jucit és engem felküldtek a padlásra, hogy ott csináljunk rendet, találtunk ott egy iratcsomót. Feljelentések voltak, amelyek alapján a sepsiszentgyörgyi internáló táborba vittek nagyon sok embert, apósomat is. Ellene a falubeli kocsmáros tette a legsúlyosabb kijelentéseket. (…) A feljelentések nem számítottak. Pusztán a formaságok betartása végett íratták őket. Általában az abszentistákat zárták ide, azokat, akik az oroszok bejövetelekor elmenekültek, de később visszatértek. Apósomék akkor sem hagyták el Uzont, mégis internálták. Ellene azt hozták fel, hogy fia, vagyis a férjem aki akkor Budapesten tartózkodott, a németekkel ment el. Természetesen nem volt igaz, de ez nem számított. Apósom bele is halt 1947-ben a táborban szerzett tüdőbajba.” Akkor sem volt semmi magyarázat, amikor Sepsiszentgyörgyről Dobrudzsába hurcolták őket. Természetesen senki sem tudta, hová viszik. A Duna-Fekete-tengeri csatornára gondoltak, voltak, akik Szibériát emlegették. Marietta szerint elhurcolásukat „...valószínű azért tették, mert meg akarták törni bennünk a székely keménységgel keveredő magyar erőt, azt a jellemességet, amellyel Háromszék ellenállt. A legnagyobb bűnnek azt tartottam, hogy mindezt sajátjaink tették. Dobrudzsa előtt mindenki, aki ellenünk vétkezett, magyar volt. (...)” Mikor Marietta édesapja Budapesten megtudta, hogy magyar állampolgárságú lányát Romániában deportálták, megpróbálta felvenni a kapcsolatot a magyar követséggel. „De hát akkor Magyarországon is kommunizmus volt, sehol sem szenteltek figyelmet a kérdésnek. Máskülönben én úgy sem hagytam volna soha el a férjemet.” A Temesváry-család 1960-ban kapta meg a hazatelepedési engedélyt Magyarországra – Marietta nevére állították ki -, férje két napra rá, barátai körében Kolozsvár főterén összeesett és meghalt. Dobrudzsában szerzett szívizomgyulladása volt. A kényszermunka a halálba vitte. A temetés miatt két napot késtek, de közben a hatóságok az engedélyt a családi tragédia ürügyén sem hosszabbították meg, s emiatt engedéllyel a kezében sem tudott Magyarországra visszatelepedni. „Ugyanilyen tragikus hirtelenséggel hunyt el Teleki Mihály is. Ő Magyarországra kérte a kitelepedését, de a Kádár-rezsim nem adta meg, azt válaszolták, hogy Magyarországnak nincs szüksége Telekiekre. Németországi kérésére igennel válaszoltak, nyolc és félév után, 1969-ben. A család, Telekiné Bethlen Mária és két fia már fenn voltak a vonaton. Keresték Mihályt. A vonat indulásakor látták meg az ablakon keresztül, hogy óriási tömeg gyűlt össze a pályaudvar egyik részén. Teleki Mihály ott halt meg, 51 évesen. Ezt a stresszt már nem bírta ki. Máriáék az első állomásról visszamentek, és a temetést követően hagyták el véglegesen Romániát. A marosvásárhelyi vártemplom lelkésze búcsúztatójában azt mondta: „Két embert nem engedett el Erdély földje, visszatartotta őket, Teleki Mihályt és Temesváry Jánost”. A Telekiekre vonatkozó akkori szentencia a mai Magyarországon is érvényben van. A dobrudzsai viszonyokról még annyit, hogy táplálkozásuk leírhatatlanul szörnyű volt, köleskása döglött svábbogárral, korpacibere. Ünnep volt, ha puliszkát ehettek. Patkányokkal, rovarokkal, piócákkal küszködtek. Egyik társukat a patkány, a másikat a disznó harapta meg. A Duna vizét itták, abban mosakodtak, mostak, ebbe hugyoztak az állatok. Néhány napig lavórjuk is volt, de Mikes Éva grófnő nem ismerte ennek a használatát, beleállt és a lavór feneke lekerekedett. Télen szörnyen szenvedtek az orosz puszták felől érkező széltől, a Kriváctól, egyetlen istálló-szerű barakkba zsúfolt nyolcvan ember vödörben tartotta az ivóvizet, egy másikat kübliként használtak. Éjjel nem tudtak a hófúvástól kimenni, tüzelőfa nem volt, kukoricacsutkával, napraforgó kóréval tüzeltek. A dálnoki Bene Zoltán mondta a riporternek: Emlékszem, egy kövér makedón cigányné volt a szakácsnőnk. Hát egyik este látom, hogy mossa a lábát abban az üstben és abban a vízben, amiben és amiből reggel nekünk majd a teát főzi. Egy hétre rá kimosta benne a ruháit. (…) A Duna vizét ittuk, iszapos volt, halízű... Szóval Dálnok, Dózsa szülőfaluja. A '70-es években, amikor átmenetileg Romániában lazult a politikai szorítás – amíg a Kárpátok Géniusza a saját hatalmát konszolidálta – Dózsának két emlékművet is sikerült összehozni. Az egyik, bevallom, a hatalmat froclizó szélhámia magasiskolájában is példaértékű lehetne. Dózsa, a parasztkirály neve jó, politikai húzó név volt, amelyet az osztályharc ürügyén érvényesíteni lehetett. Háromszék kultúrmindeneseként felterjesztettem és jóváhagyattam egy emléktáblát. Bukarestben, a szakminisztériumban természetesen nem kérdezték meg, hogy mire helyezzük el, mert, bizonyára, úgy vélték, hogy Dózsa muskátlis ablakos háza épségben áll. Mivel az emléktáblát a levegőre nem lehet ráhelyezni, állítottunk mögéje egy hatalmas kőoszlopot. Hogy a csordába járó marhák ne dörzsöljék hozza a marjukat, építettünk egy kőoszlopos, ráfvasból kalapált lándzsából, pallosból, kiegyenesített kaszákból megalkotott kerítést. És hogy a ganédombra néző háttért esztétikailag feljavítsuk, göcsörtös gyertyánfából egy bojt erdőt ültettünk. Az emléktáblából így lett emlékmű. Aztán amire a tulajdonképpen Dózsa-szobor – Szobotka András munkája – elkészült, arra már engem is eltanácsoltak a szobrok mellől. Benkő Samu írja a Gál Mária könyvének előszavában, hogy A vidéki földbirtokosság felszámolása és az azt követő kollektivizálás olyan méretű társadalmi szerkezetváltást eredményezett, amelyre az 1514-es Dózsa vezette parasztlázadás leverése óta nem került sor. A humánum azonban a XX. században nagyobb vereséget szenvedett, mint amilyenről hírt hagytak ránk a XVI. századi források. A D.O.-val megbélyegzett földbirtokosok jogilag rosszabbul jártak, mint az 1514-ben felkelt parasztok, mert ez utóbbiakat csak a szabad költözés jogától fosztotta meg a Werbőczy István Hármaskönyvében rögzített törvény, de a román jogszabály magát a mozgást, a szabad helyváltoztatást korlátozta, amikor előírta, hogy az intézkedés hatálya alá esők csak különleges esetekben hagyhatják el – rövid időre is – a kényszerhelyül kijelölt várost.” (A D.O. A román Domicuilu Obligatoriu – kötelező lakhely, kényszerlakhely rövidítése. Ezt a betűkombinációt lila pecséttel ütötték be a személyazonossági igazolványokba.) Csupán Dálnokból, amely egy néhány száz fős falu hat családból húsz embert hurcoltak el, Beczássy Imrét, feleségét, leányát és fiát, Beczássy Istvánt, feleségét, két leányát, Beczássy Arankát, Margitot és Ilonát, Bene Józsefet, feleségét és fiát, Hadnagy Gyulát és a feleségét, Hadnagy Istvánt, feleségét, leányát, fiát. A számkivetettek halottaikat Dobrudzsa földjébe hantolták el – hosszú ideig semmiféle orvosi ellátás és gyógyszer nem volt -, és nemcsak a deportáltak pusztultak, vesztek, ment tönkre egészségük, hanem az itthon elrabolt vagyon is ebek harmincadjára jutott, a szó fizikai értelmében is tönkrement, s a mozdítható dolgokat pedig széthordták. Volt község, ahol a „sztálinvásár” önkiszolgáló vevői és hozzátartozóik évek múltán is a bútorszövetből, bársonyfüggönyből összefércelt szoknyában, köntösben feszítettek, s legendák, valós történetek keringtek arról, hogy a „kiemelt” földbirtokosok arany és ezüst holmija hova tűnt el. A D.O. hatálya alá eső földbirtokosok és családtagjaik, akik élve megúszták, 14 év múltán 1963. augusztus 23-án hagyhatták el kényszerlakhelyüket. Háromszékről mintegy 80 személyt hurcoltak el, ezek közül 1995-ben már a fele sem élt. Országszerte 3500 családot telepítettek ki, s ez mindenek előtt a magyar arisztokráciát és a földbirtokos réteget érintette. 1949-ben, az 1946-os földosztás után meghagyott 50 hektáros birtok felszámolására került sor. Egy évre rá ezt követték a kulákosítások. 1949-ben országszerte mintegy 80 ezer földműves, gazdaember ellen foganatosítottak kényszerintézkedéseket. Háromszék különleges helyzetét illusztrálja, hogy az itteni földbirtokosok zömével különleges kegyetlenséggel jártak el, két provokációs kollektív elleni „lázadást” is mímelve tömegesen deportálták őket Dobrudzsa kietlen és kíméletlen idegenségébe. És a folytatás? Hogy mennyire kísérte végig életemet a D.O.? – ismétli meg a kérdést Apor Márta, Apor László kisebbik leánya. Bizonyára furcsának hangzik, de csak a kényszerlakhely évei alatt éreztem magamat szabadnak. Utána a zaklatás, megkülönböztetés időszaka következett. Az iskolával kezdődött mindez. Nagyon nehezen tudtam elvégezni, állandóan eltanácsoltak a Brassaiból. Minden negyedévben félrehívtak, megkérdezték, hogy miért nem tanulok magánúton? (…) Állami munkahelyet nem kaphattam. 1956-tól Kolozsvár zárt városnak számított, kolozsvári személyazonosságit tehát nem kaphattam, anélkül pedig, még ha származásomtól el is tekintettek volna, szó sem lehetett állami alkalmazásról. Cselédként helyezkedtem el. (…) Háromszéken még él néhány személy, Apor Csaba, Beczássy István, mások, úgy jóval 80 év fölött. Élnek olyan nyugdíjas korban lévők is, akik apró gyermekként kerültek szüleikkel Dobrudzsába, vagy akik éppenséggel ott születtek. És húzzák még az élő emlékezet szálát valamennyi ideig. Mi annyi nép és annyi ember gondját-baját, annyi üldözött, a nácizmus, a kommunizmus rémuralmának áldozatául esett népcsoport, társadalmi réteg szenvedéstörténetét ismerjük, csak a magunké, a mieinké felejtődött és olvadt bele az amnéziás semmibe. Ha Seprődi Kiss Attila dobrudzsai tényfeltáró dokumentum film-elképzelése nem valósulhat meg, akkor majd, illő akasztófahumorral azt tanácsolom neki, hogy válasszon ázsiai vagy afrikai témát, valami jó Che Guevara-kultuszba építhető történetet, s menten a megtekintésre ajánlott művek élére tornássza magát. Még díjat is nyerhet. 2007. március 23. Sylvester Lajos Írás a szerző Frigyre lépni a szülőfölddel – Az összetartozás tudati rezdülései című könyvéből. Erdély.ma 2013. június 29.Semmit Isten nélkülEmléktábla a hitvalló tanárnőnek Június 14-én Óradnán a templom búcsúünnepét ülték meg a Kiss Attila plébános által pasztorált hívek. A Szentháromság búcsúra a környékbeli papság is eljött ünnepelni: Geréb Péter besztercei plébánossal és kerületi főesperessel koncelebrált Fechete Jenő dési ferences, Ráduly Béla ferences, Claudiu Oltean görögkatolikus feldrui plébános, Vranau Pavel óradnai görögkatolikus plébános, meghívottak voltak: Nechiti Lazar és Ganea Gheorghe. Az ünnepélyes szentmise főcelebránsa és szónoka Geréb Péter volt. A szentmise után leplezték le és áldották meg azt az emléktáblát, amelyet a nagyváradi születésű Bauer Ilona tanárnő halálának egyéves évfordulóján a templomban helyeztek el. A tanárnőről Geréb Péter azt mondta: ő az angyalok között van, közbenjárását is lehet kérni, hiszen angyalként élt. Mivel szülőhelyére temették el, nem Óradnára, ahol munkás életét a helyi közösség megbecsülésének örvendve töltötte, s ahol a radnaiaknak hiányzik, ezért készült a tábla, ezzel a szöveggel: „Ez a tábla Bauerné Madarász Ilona (1942–2013) Julianus-díjas tanár emlékére állíttatott, a római katolikus hívekért és a magyar gyermekekért végzett több mint 45 éves áldásos munkásságának elismeréseként”. A tanárnő a magyar–angol szak elvégzése után Óradnára követte férjét, és itt élte le munkás életét, nevelte a sajátjai mellett a gyermekeket az iskolában, tanította a nyelvét veszített nemzedékeket kultúrára, Isten- és emberszeretetre, anyanyelvük, nemzetük ismeretére. Már 1990 előtt is férjével együtt támasza volt a mindenkori római katolikus plébánosnak, a plébániának. Iskolai tevékenységén túl önkéntesen foglalkozott a ministránsokkal, s ha a kamasz fiúk közül bárkinek papi hivatás csírázott a lelkében, ő segített magyarul tanulni és felkészülni a kántoriskolai felvételire, az ott való helytállásra: Óradnán ugyanis nem működik magyar oktatás, még a családban sem a magyart használják az itteniek. Nihil sine Deo, hirdeti a tábla, Bauer Ilona életét, hitvallását jól kifejezve és összefoglalva: semmit Isten nélkül. Ebben követendő példa sokak számára, ahogyan egy Isten háta mögötti, eldugott helyen, ahol anyanyelvét alig használhatta, ő megtalálta az örömet, az életet szebbé tevő apróságokat, azt, ahol ő adhat és segíthet. Sosem panaszkodott, hogy magyar szakosként alig-alig tudott a rajongásig szeretett irodalommal foglalkozni, csupán hobbiként, hanem azt végezte mindig, amire szükség volt, ugyanakkor megtalálta azt a helyet is, ahol belophatta tanítványai, környezete szívébe mindazt, ami számára fontos volt. Istennel és Istenből élt, erős és bizakodó volt egészségesen és betegen egyaránt. Őrzik és őrizzük emlékét. bm Vasárnap (Kolozsvár) 2013. augusztus 24.Történelmi jelentőségű esemény" – mondta Ervin atya az este, a szárhegyi Lázár-kastély Lovagtermében tartott Zenei Napok értékeléseként. Elmondta, végre újra összefogott a megyénkben az egyház és a politika! Báró Lipthay Antallal közel egy éve, a ferences kolostorban megálmodott összefogás elindult (jeleztem beszédemben: pár hete még a kiköltözés volt az egyedüli irány). Erdély történelmi múzeumát mindhárom örökös ág leszármazottjaival (Lipthay-Berczely-Vormair) széles közösségi összefogásban kell megépítsük!Az I. Szárhegyi Zenei Napokon elhangzott: a műemlék örökösei, a patronátus és Hargita Megye Tanácsa egyaránt Székelyföld kulturális központjaként működtetnék a gyergyószárhegyi létesítményt. Közel kétszáz érdeklődő felállva, vastapssal köszöntötte az I. Szárhegyi Zenei Napok augusztus 24-i nyitóestjén a gyergyószárhegyi gyökerű Ferencz Éva előadóművészt Szent István királynak ajánlott műsoráért. Az augusztus 24–25-i programon „Székelyföld kulturális központja” megerősítéséről beszéltek az 500 éves kastély jogi örökösei, és a műemlék épületben jelenleg működő, Hargita Megye Tanácsához tartozó intézménnyel szimbiózisban elképzelt jövőről küldtek építő jellegű üzeneteket. gyergyószárhegyi Lázár-kastély örökösei és partnereik által létrehozott Pro Arte et Natura Alapítvány az I. Szárhegyi Zenei Napokat a szárhegyi Kájoni Akadémia Alapítvánnyal, Hargita Megye Tanácsával és a kastélyban működő megyei intézménnyel, a Gyergyószárhegyi Kulturális és Művészeti Központtal közösen szervezte meg. A rendezvény Lovagteremben tartott nyitányán az est házigazdái, báró Lipthay Antal és felesége, Erzsébet asszony fogadta a vendégeket, a szárhegyi származású Ferencz Éva „Idvezlégy bódog Szent István királ” című előadóestje bevezetőjeként pedig a kastély jogörököseiként is kinyilvánították üzeneteiket a műemlék jövőjét illetően. Erzsébet asszony bevezetőjében kiemelte Hargita Megye Tanácsa és a helyi tanács kiváló együttműködését a program létrejöttében. Gábor László, Gyergyószárhegy polgármestere üzenetében rávilágított, mit jelent a szárhegyieknek a Lázár-kastély. Mint fogalmazott: „a szárhegyiek gondoskodtak a kastélyról a tulajdonosok távollétében, mint ahogy mindannyian tudjuk, az egykori gazdatiszt leszármazottai, a Vormair család is szemmel tartotta. Hozzánk nőtt ez a kastély, életünk részévé vált”. – Különleges öröm, hogy viszontláthatom Borboly Csaba megyeelnököt és Vormair István tulajdonostársamat – fogalmazott köszöntőjében báró Lipthay Antal. – Megtiszteltetés, hogy jelen lehetek a Lázárok egykori kastélyában, és együtt ünnepelhetünk. Számunkra fontos, mert nagy áldozatot hoztak a szárhegyiek, benne alkotóközpontot hoztak létre. Rajtunk múlik, hogyan tudjuk a szabadságunkat erősíteni – lehet, hogy az elnyert demokratikus erők nem elegendők, de alapot kínálnak arra, hogy együtt lépjünk nemzedékünkért, identitásunk megmaradásáért. Éppen ezért a Szárhegyi Zenei Napok az összefogás bizonyossága: fontos összefognunk, csak így tudjuk értékeinket megvédeni. Lipthay Antal továbbá jelezte: ha a turizmusra gondolunk, akkor a kastély aktív szerepét csak támogatni szabad, kapuját nyitva kell tartani az érdeklődőknek, a látogatók számára a kastélyban, és mint fő látványosság állandó kiállítást kell létrehozni Erdély történelméről is. – Most mi vagyunk itt, és bármilyen nehéz, a feladatot vállalnunk kell. A szárhegyi Lázárok leszármazottjainak nincs más tennivalójuk, mint a kultúrát, a közjót és a székely népet szolgálni – zárta beszédét a Lázár-kastély jogos örököse, külön megköszönve a támogatást Semjén Zsolt magyar miniszterelnök-helyettesnek és Borboly Csabának, Hargita Megye Tanácsa elnökének, hangsúlyozva, hogy az ő támogatásuk nélkül a program nem jöhetett volna létre. Borboly Csaba megyeelnök, a megyei tanács kastélyban működő intézménye és az örökösök között megkötött bérleti szerződés körülményeire utalva, beszédében úgy fogalmazott: noha alig két hete még arról beszéltek, hogyan fogják darukkal a berendezést kivinni, szétbontani a központot, most az együttműködést ünneplik közösen. A megyeelnök megköszönte az együttműködést, rávilágítva, hogy a kastély és az intézmény sorsa immár nem „drámai”, hanem „lehetőségekkel teli”. – Rajtunk múlik, hogy meg tudjuk-e olyan tartalommal tölteni, amiről a leszármazott, Lipthay Antal beszélt – és ezen sem Bukarestből, sem Budapestről, sem Brüsszelből nem kell senki segítsen minket, ez most rajtunk múlik, és erre kérek mindenkit, hogy dolgozzunk együtt, és ne csak tervezzünk, hanem haladjunk is – mondta. Erzsébet asszony az elnök szavaira reagálva úgy fogalmazott: Borboly Csaba szavai erősítették azt a meggyőződését, hogy elnöki erőfeszítéseit siker koronázza, és a szárhegyi Lázár-kastély Székelyföld kulturális központja marad. A szárhegyi gyökerű Ferencz Éva előadóművész vastapssal köszöntött előadását követően P. Ferencz Ervin Ferenc-rendi templomigazgató-rendházfőnök – a Kájoni Akadémia Alapítvány ügyintézője – az est összegzőjében kijelentette: „történelmi pillanat” a Szárhegyi Zenei Napok létrejötte. Ervin atya visszautalt a szervezői egyeztetések egyik pillanatára, amikor Borboly Csaba tanácselnök „élete egyik legnehezebb időszakában” a kastély jövőjéről tárgyalt a műemlék örököseivel, és megköszönte eme vállalását. Erzsébet asszony a rendezvény végén a gyergyószárhegyi gazdasszonyok alapította Torzsások Egyesület együttműködését megköszönve Székely termék védjegyű helyi készítésű termékek kóstolójára invitálta a jelenlévőket. A szombati rendezvény hallgatóságában jelen volt Vormair István, a Lázár-kastély társörököse, Barti Tihamér Hargita megyei tanácsos és – civilben – Kiss Attila országgyűlési képviselő, Hajdúböszörmény polgármestere. Gyergyószárhegy, 2013. augusztus 24. 2014. június 28.Tanyaszínház indul Temes megyében„A projekt résztvevői belekóstolnak a vándorszínészek életébe” A temesvári Bánsági Közösségért Egyesület és a Temes megyei RMDSZ július elején indítja el Tanyaszínház programját, amelynek célja magyar kulturális élményt nyújtani a vidéki szórványközösségeknek. A vajdasági mintára júliusban beinduló Tanyaszínház program részleteiről Molnár Zsolt, az RMDSZ Temes megyei parlamenti képviselője, az egyesület elnöke, Aszalos Géza színművész, a Tanyaszínház szakmai vezetője és Andrásy Noémi projektfelelős számolt be. Molnár Zsolt parlamenti képviselő, a projekt kezdeményezője elmondta: „A Bánsági Közösségért Egyesület célkitűzése, hogy hiánypótló magyar kulturális és közösségi élményeket tudjon biztosítani a bánsági magyar közösség számára. Ebbe a stratégiába illeszkedik bele a Tanyaszínház program, amely magyar élményt tud majd nyújtani a Temes és Arad megyében levő magyar szórványközösségek számára. Megpróbáljuk a vidéki magyar közösségek számára a magyar kultúrát, a magyar előadó-művészetet közelebb hozni, és kézzelfoghatóvá tenni”. A Temes megyei képviselő hozzátette: „A Tanyaszínház projekt a Vajdaságban már közel 40 éve sikeresen működik. Fontos az, hogy egymástól tanuljunk, átvegyük azokat a jó gyakorlatokat, azokat a jó példákat, amelyek hozzájárulnak közösségi életünk gazdagításához. A Tanyaszínház egy olyan modell, amelyet nagy készséggel veszünk át a vajdasági magyar közösségtől, és reméljük, hogy az egész nyugati régióban is ugyanolyan sikerrel és legalább ugyanolyan hosszú ideig fut majd a program!” Aszalos Géza, a Csiky Gergely Állami Magyar Színház művésze a Tanyaszínház projekt hátteréről beszélt: „2008-ban, amikor először kaptam meghívást a vajdasági Tanyaszínházba, eléggé szkeptikus voltam, mert nem nagyon hittem, hogy egy ilyen nonkonformista intézmény létezni és működni tud. Elmentem másfél hónapra, utána meg úgy jöttem haza, hogy azt mondtam: soha többé nem akarom azt hallani a színház berkein belül, hogy valamit nem lehet. Bármit lehet! Nekem ez egy olyan élmény volt, hogy azt mondtam, ha egyszer lehetőség lesz rá, akkor ezt itthon is meg kell csinálni, mert ebből mindenki nyertesként jöhet ki. 2012-ben is voltam a vajdasági Tanyaszínházban, akkor már mozgolódott bennem a gondolat, hogy minél több dolgot „ellopjak” onnan, mert biztos voltam benne, hogy előbb-utóbb itt is meg tudjuk ezt valósítani. És íme, ha minden igaz, ebben az évben meg is valósítjuk!” A bánsági Tanyaszínház első előadása Nagybodófalván születik meg a július 7–28. időszakban, ahol Aszalos Géza szakmai irányító, Mátyás Zsolt Imre rendező, Albert Alpár díszlet- és jelmeztervező, valamint Kiss Attila zeneszerző közreműködésével 8 kolozsvári és marosvásárhelyi színművészeti főiskolás hallgató színpadra állítja az ókori római komikus színműíró, Plautus Casina című vásári komédiáját. A Tanyaszínház első előadásának bemutatójára július 28-án kerül sor Nagybodófalván, majd ezt követően Temes és Arad megyei turnéra indul a fiatal társulat. A turné tervezett állomásai: Temes megyében Nagybodófalva, Igazfalva, Lugos, Végvár, Újmosnica, Újszentes, Újvár, Ótelek, Zsombolya, Nagyszentmiklós, majd Arad megyében Pécska, Szentpál, Kisiratos, Simonyifalva, Arad és Majlátfalva. „A projekt résztvevői belekóstolnak a régi vándorszínészek életébe, mindent ők csinálnak: a színészek építik a díszletet, ők főznek maguknak, ők játsszák az előadást, ők pakolják fel a díszletet az utánfutóra, reklámozzák a faluban az esti előadást, stb. Betekintést nyújt ez nekik a színházi életbe és véleményem szerint úgy kerülnek ki egy ilyen projektből, hogy utána meg tudják állni a helyüket a színpadon!” – mondta befejezésül Aszalos Géza színművész. A Bánsági Közösségért Egyesület Tanyaszínház programja az Etnikumközi Kapcsolatok Hivatala támogatásával valósul meg. Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad) 2014. június 29.Semmit Isten nélkülEmléktábla a hitvalló tanárnőnek Június 14-én Óradnán a templom búcsúünnepét ülték meg a Kiss Attila plébános által pasztorált hívek. A Szentháromság búcsúra a környékbeli papság is eljött ünnepelni: Geréb Péter besztercei plébánossal és kerületi főesperessel koncelebrált Fechete Jenő dési ferences, Ráduly Béla ferences, Claudiu Oltean görögkatolikus feldrui plébános, Vranau Pavel óradnai görögkatolikus plébános, meghívottak voltak: Nechiti Lazar és Ganea Gheorghe. Az ünnepélyes szentmise főcelebránsa és szónoka Geréb Péter volt. A szentmise után leplezték le és áldották meg azt az emléktáblát, amelyet a nagyváradi születésű Bauer Ilona tanárnő halálának egyéves évfordulóján a templomban helyeztek el. A tanárnőről Geréb Péter azt mondta: ő az angyalok között van, közbenjárását is lehet kérni, hiszen angyalként élt. Mivel szülőhelyére temették el, nem Óradnára, ahol munkás életét a helyi közösség megbecsülésének örvendve töltötte, s ahol a radnaiaknak hiányzik, ezért készült a tábla, ezzel a szöveggel: „Ez a tábla Bauerné Madarász Ilona (1942–2013) Julianus-díjas tanár emlékére állíttatott, a római katolikus hívekért és a magyar gyermekekért végzett több mint 45 éves áldásos munkásságának elismeréseként”. A tanárnő a magyar–angol szak elvégzése után Óradnára követte férjét, és itt élte le munkás életét, nevelte a sajátjai mellett a gyermekeket az iskolában, tanította a nyelvét veszített nemzedékeket kultúrára, Isten- és emberszeretetre, anyanyelvük, nemzetük ismeretére. Már 1990 előtt is férjével együtt támasza volt a mindenkori római katolikus plébánosnak, a plébániának. Iskolai tevékenységén túl önkéntesen foglalkozott a ministránsokkal, s ha a kamasz fiúk közül bárkinek papi hivatás csírázott a lelkében, ő segített magyarul tanulni és felkészülni a kántoriskolai felvételire, az ott való helytállásra: Óradnán ugyanis nem működik magyar oktatás, még a családban sem a magyart használják az itteniek. Nihil sine Deo, hirdeti a tábla, Bauer Ilona életét, hitvallását jól kifejezve és összefoglalva: semmit Isten nélkül. Ebben követendő példa sokak számára, ahogyan egy Isten háta mögötti, eldugott helyen, ahol anyanyelvét alig használhatta, ő megtalálta az örömet, az életet szebbé tevő apróságokat, azt, ahol ő adhat és segíthet. Sosem panaszkodott, hogy magyar szakosként alig-alig tudott a rajongásig szeretett irodalommal foglalkozni, csupán hobbiként, hanem azt végezte mindig, amire szükség volt, ugyanakkor megtalálta azt a helyet is, ahol belophatta tanítványai, környezete szívébe mindazt, ami számára fontos volt. Istennel és Istenből élt, erős és bizakodó volt egészségesen és betegen egyaránt. Őrzik és őrizzük emlékét. bm Bauer Ilona /Nagyvárad, 1942. szept. 27. - Óradna, 2013. május26.- Nagyváradon temették el. Vasárnap (Kolozsvár) 2014. augusztus 5.Vándorszínészek komédiáztak az újszentesi iskolaudvaronA nagybodófalvi felkészülés és sikeres bemutató után Temes és Arad megyei turnéra indult a Bánsági Vándorszínház társulata. A magyar színjátszás hőskorát felidéző, a vándorszínész Petőfi Sándor nyomdokain járó társulat Nagybodófalva után eljutott Igazfalvára, Lugosra, Végvárra, Újmosnicára és Újszentesre, játszott romkocsmában, templomkertben, iskolaudvaron és (kényszerűségből) kultúrházban. A hangulatos előadásokat minden településen nagy szeretettel fogadta a magyar közösség. Augusztus 2-án, szombaton az újszentesi iskola udvarán vert tanyát a Bánsági Vándorszínház társulata, ahol szökőkút csobogása szolgáltatta a hangulatos háttérzajt Plautus ókori színműíró Casina című vásári komédiájának előadásához. A „rhapsodos” Lanstyák Ildikó gitárját pengetve avatott be a vénségére a szerelemtől megbolondult római szenátor történetébe, aki meg akarván csalni nagyszájú nejét, talpnyaló szolgájával együtt csapdába esett és csúfosan meglakolt cselszövéséért. A Mátyás Zsolt Imre rendezte előadás önfeledt komédiázásra nyújt lehetőséget az Aszalos Géza, Kocsárdi Levente, Benczi Tekla, László Réka, Fekete Ágnes, Lanstyák Ildikó, Nagy Karina, Mihály Csongor, Pálffy Péter összetételű vándortársulatnak. Az előadás eredeti zenéjét Kiss Attila szerezte, az egyszerű, praktikus, ötletes díszletet Albert Alpár tervezte. Az újszentesi előadás közönsége nagy tapssal honorálta a vándorszínészek fergeteges produkcióját. A bánsági vándortársulat, az előadás és a turné létrejöttét a Bánsági Közösségért Egyesület és az Etnikumközi Hivatal (DRI) támogatja. „Nagy teljesítmény, amit a Bánsági Vándorszínház csapata elért az elmúlt hetekben – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Molnár Zsolt parlamenti képviselő. Nem kis munka volt előkészíteni és összeállítani az előadást, amely jelentősen hozzájárul a nyugati országrész magyar szórványközössége kulturális életének gyarapodásához. Nagy öröm számomra, hogy hozzájárulhattam az előadás és a turné megvalósításához és meg vagyok róla győződve, hogy a Vándorszínház ötlete gyökeret ver a Bánságban. Mindenképpen támogatni fogjuk a folytatást!” A Bánsági Vándorszínház augusztus 3-án, vasárnap Magyarszentmártonban, augusztus 4-én, hétfőn Óteleken vendégszerepelt. A turné következő állomásai: augusztus 5-én Zsombolya, augusztus 6-án Nagyszentmiklós, augusztus 7-én Pécska, augusztus 8-án Magyarszentpál, augusztus 9-én Kisiratos, augusztus 10-én Simonyifalva, augusztus 11-én Arad és végül augusztus 12-én Majláthfalva. A szabadtéri előadások este 21 órakor kezdődnek, a részvétel ingyenes. Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad) 2014. augusztus 30.Az űrlap aljaSzalontán a Kulin György-díj Augusztus 24-én adták át a Magyar Csillagászati Egyesület (MCSE) által alapított Kulin György-díjat. Az elismerést Kósa-Kiss Attila nagyszalontai amatőrcsillagásznak ítélte oda az MCSE elnöksége. Kósa-Kiss Attila több mint négy évtizede folytat amatőrcsillagászati megfigyeléseket, emellett írásos ismeretterjesztő tevékenysége is jelentős. Észlelőtevékenysége során több mint 90 ezer változócsillag-megfigyelést végzett, emellett szinte valamennyi észlelési területet műveli. Ezen belül is kiemelendők a sarki és állatövi fény észlelései, illetve a légköroptikai jelenségeket is rendszeresen megfigyeli. Ismeretterjesztő írásait a Fáklya, az Előre, a Brassói Lapok, valamint A Hét is közölte, emellett természetesen a Meteorban is olvasni észleléseiről szóló cikkeket. Az MCSE részéről Mizser Attila főtitkár, Nyerges Gyula elnökségi tag, Kocsis Antal, a Balatonfűzfői Csoport vezetője, valamint Iskum József, korábbi rovatvezető utazott Nagyszalontára. A csoporthoz Csukás Mátyás nagyszalontai tagtárs is csatlakozott. Nagyszalontán megkoszorúzták a Kulin-szobrot, valamint Kulin György egykori lakóházát is felkeresték – közli a Magyar Csillagászati Egyesület. Reggeli Újság (Nagyvárad) 2014. szeptember 26.A 85 éves Albert professzor köszöntéseTanítás, alkotás, szolgálat A temesvári Új Ezredév Református Központ konferenciatermében szeptember 24-én, szerdán este barátai, tisztelői, tanítványai bensőséges ünnepség keretében köszöntötték fel a 85 éves dr. Albert Ferenc professzort, a nemzetközi hírű szociológust és közéleti személyiséget. A Szórvány Alapítvány – amelynek Albert professzor alapító tagja – és a Csíky Gergely Állami Magyar Színház rendezvényén részt vett dr. Papp Z. Attila, az MTA Kisebbségkutató Intézetének igazgatója. Dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke bevezető előadásában Albert Ferencet, a közéleti embert mutatta be, aki miután „piros diplomával”, végig jelesként végezte el tanulmányait, 1953 és 2012 között 59 évet tanított! Albert professzor a rendszerváltás után részt vett a Bánsági Magyar Demokrata Szövetség és a Szórvány Alapítvány létrehozásában, mindkettőnek alapító tagja, utóbbinak máig meghatározó személyisége, alelnöke. Dr. Papp Z. Attila budapesti szociológus, akinek karrierje Temesvárhoz is kötődik, Albert Ferenc szociológusi pályafutásáról beszélt: az eredetileg mezőgazdasági egyetemet végzett Albert Ferenc a szabadidő szociológiájáról írt dolgozatával már 1974-ben világhírnevet szerzett, és részt vehetett a Szociológiai Világkongresszuson! Dr. Daróczi Csaba, a Temes Megyei Állategészségügyi Igazgatóság igazgatóhelyettese volt tanárát köszöntötte, akinek előadásait öröm volt végighallgatni és diákja melletti kiállásával döntő módon befolyásolta dr. Daróczi Csaba állatorvosi pályafutásának alakulását. A majláthfalvi származású Somogyi Levente vállalkozó, akit Albert professzor védőszárnyai alá vett, mentorát köszöntötte fel, aki „felnyitotta a szemét a falu iránt”. Megható pillanatok következtek, amelyek megríkatták a 85 esztendős professzort. Dr. Bodó Barna és dr. Erdei Ildikó díszoklevelet adtak át a professzornak – amelyet a teremben levők közül sokan kézjegyükkel láttak el – az alábbi szöveggel: Mi, Temesvár és Temes megye magyar polgárai, elődeink iránti tiszteletünk valamint a jövő iránti felelősségünk jegyében, az értékmegőrzés gondolatával és szándékával, az alkotó élet iránti tisztelet jeleként, közös akaratunk kinyilvánításával Albert Ferenc társunknak a kisebbségi sorsban, tanárunknak a szellemiek világában, elöljárónknak a közösségi ügyek vitelében a TEMESVÁR IGAZ POLGÁRA OKLEVELET adományozzuk. Oklevelünk általános akaratot jelenít meg, melynek értelmében azok, akik életükkel, munkásságukkal, szerepvállalásaikkal, példaadásukkal közösségünket szolgálták, a közösségünk által elismertessenek. Temesvárott, 2014. szeptember 24-én. A könnyekig meghatódott Albert professzor lépett a pulpitushoz, aki személyes vallomásnak is felfogható, de egyetemi előadásnak is beillő beszédet intézett az egybegyűltekhez. Egy árva gyerekről mesélt, aki elektromérnöknek készült, de végül agrármérnök lett belőle, mert „magyar agrármérnökökre volt szükség” 1949-ben és akkoriban „hittük, hogy lehet itt magyar jövő”. Kiderült, hogy az agrártudományokban minden benne van, az ásványoktól a genetikán keresztül az építészetig (utóbbi tantárgyat Kós Károlytól tanulta Kolozsváron Albert Ferenc). Úgy látszik, a szociológiai is az agrártudományok közé tartozik, mert a „kis agrármérnökből” később világhírű szociológus lett. A professzor félórás előadása során beszélt tanári hitvallásáról, közéletről, kisebbségi és szórványsorsról. „A Bánságban a török kiűzése után 150 évig tilos volt a magyaroknak letelepedni, így lettünk mi ősi földünkön jöttmentek” – mondta keserűen Albert Ferenc professzor, aki időskori közéleti szerepléseinek motivációját így sommázta: „a közéletből nem lehet nyugdíjba menni”. Az est befejező részében Éder Enikő, a Csíky Gergely Magyar Színház művésznője Az alkotó élet című zenés versműsorával ajándékozta meg Albert professzort, Kiss Attila (gitár) és Borsos Pál (harmonika) kíséretével. Pataki Zoltán, Nyugati Jelen (Arad) 2015. január 7.Férfias bemutató a magyar színházban:Tesztoszteron Hány férfi kell egy fergeteges estéhez? Hét. Pontosabban hét kivételes színész a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház társulatából. Ez a történet valahol ott kezdődik, ahol a legtöbb véget ér. Akarod-e, holtodiglan, holtomiglan és a többi. Fehér ruha, templom, násznép és az ifjú pár. De mi van, ha a menyasszony a nagy, mindent eldöntő kérdésre nemmel válaszol? Andrzej Saramonowicz kortárs lengyel drámaíró kiváló ismerője a kor társadalmának. Szövegeiben, melyek nem csupán drámák, de esszék, karcolatok, riportok vagy épp forgatókönyvek, behatóan foglalkozik a kor társadalmi elvárásaival, elhajlásaival, világlátásával. Pályafutása során dolgozott már színészként, rendezőként és producerként is. Tesztoszteron című szövegéből 2007-ben filmet is forgattak, így egyike lett a szerző legismertebb alkotásainak. Műveit nem csak Lengyelországban, de világszerte nagy előszeretettel játsszák. Romániában legutóbb a Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színházban mutatták be. Január 9-én, pénteken este 7 órától egy fuccsba ment esküvői evés-ivásra invitálják a nagyérdeműt a magyar színházba. A hét színész közös munkájának eredményeként és az utóbbi évtizedek legismertebb magyar slágereinek felelevenítésével olyan előadást sikerült létrehozni, mely színész és néző számára egyaránt felejthetetlen élmény. Egy nők nélküli, de léptem nyomon a nőket kibeszélő esküvői fogadást, ahol az örömapa (Balázs Attila), a pórul járt vőlegény (Kiss Attila) és annak bátyja (Bandi András Zsolt), egy egyetemi professzor (Kocsárdi Levente), egy zenész (Molnos András Csaba), egy újságíró (Molnár Bence) és egy pincér (Aszalos Géza) különös, egymást átszövő történetein keresztül nyerhetnek betekintést a férfi lélek legrejtettebb titkaiba. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2015. július 11.Egy nyolcvanhatos menekült vidám emlékezéseA taxínész "foglalkozást" követően a Székely Szabó névjegyén komédiázó kedvű jellemzőként írva vagyon: "’86-os erdélyi menekült". Kérdezem is, mire jó ez a jelzés? Nevet: "Itt mindenki ’56-os, és mindenki ott volt a Corvin közben. Jelezni kell, hogy mi, erdélyiek is vagyunk. (Sylvester Lajos) A nyolcvanhatos menekült azóta hazatért Bécsből, állandó és tartós otthonra lelt Marosvásárhelyen. Ismét játszik, de főleg ír; kereken tizenkét kötetre került fel ez idáig a neve. A mostani hátlapján ekként igazítja el olvasóját: "Eredetileg színész vagyok. Tanár csupán kényszerből voltam. Akárcsak kubikos, giccspingáló és képkeretező, sztriptízbári függönyhúzó, házmester és recepciós, raktáros és díszletmunkás, könyvkötő és taxisofőr – Bécsben. Mindeközben is "színházasságban" éltem – miként e humoros-pajzán kötetecske tanúsítja. Az utóbbi időben mindinkább csalom a Színházat az Irodalommal. Mert ő megértőbb: félárnyékban, félszegen, félrészegen, félálomban is enged írni. Ha véletlenül elakadok a szöveggel, én alszom rá egyet, nem a közönség. De ha a színpadon ágálásomat lehunyt szemmel nézik a nézők, magamban szívet tépő fájdalommal tépem a diplomámat. Viszont ha remekművemet egy barbár (nem)olvasó kiveti az ablakon, még van esélyem rábukkanni az ócskapiacon. Mint nemrégen egy író barátoméra. Pajtás, a könyved nagy örömet szerzett. Pedig meg se vettem!" Jól teszi, hogy annyi hányattatás után végre "kiírja magát"; olyan ez, mint a jó buli, melyet nem komorít másnaposság. Nemcsak nevében székely; több mint bizonyos, hogy humoros kedélye őrizte meg az alámerüléstől a színészt, aki 1986-ban elhagyta kedves sepsiszentgyörgyi színházát; távozását követően nemsokára szerre mindenkit elveszített, akihez szíve-lelke kötötte: drága szüleit, kedves anyósát-apósát, végül szeretett feleségét, sőt azt a barátot is, akihez feltétlenül ragaszkodott. Gyermekkel nem áldhatta meg őket Isten, a kegyetlen magány elől pedig sosem tud igazából elmenekülni az ember. Indulatait és fájdalmait mégsem a személyi tragédia vonalán vezeti le, hanem fokozottan a felelősen gondolkodó közösségi ember széles látómezején felbukkanó gondok és ellentétek szatirikus felmutatása, sőt kifejezetten a diktatúra és a kommunista önkényuralom bukása utáni állapotok fonákságainak kipellengérezése foglalkoztatja. Bécsből maga is úgy szereti Erdélyt, mint Mikes Rodostóból Zágont. Örömszerzésként éli meg a "színházasdit", az anyaországi és erdélyi társulatok, előadók szerepeltetését az osztrák fővárosban, az effajta vendéglátás minden gondjával-bajával; majd miután életének ez a szakasza lezárult, úgy érzi, el kell mondania róla azt is, ami kívülről, a nézőtérről nem látszik. "...hadd meséljem el tízévi tapasztalat jogán, hogyan nem tanácsos magyar színielőadásokat szervezni a császárvárosban." (Bécsi magyar színházasdim) No, és miként érzi magát végre itthon, az olyannyira áhított szabadságban? A posztkommunista érában? Ezt mondja: "A jobb világ valóság. Amikor lötyögök Velencében, nyaralok Mallorcán, amikor meg sem állok a határátkelőkön – szabad vagyok. Amikor nem érdekel, hogy melyik politikus mit blöfföl, amikor azt mondom és írom, amit akarok – szabad vagyok. Amikor azt eszem és iszom, amire kedvem szottyan, azzal állok szóba, akivel tetszik, és olyan nyelven, amilyenen épp méltóztatom – szabad vagyok. Igaz, amikor az otthonra, szüleimre, a színpadra gondolok – szakadok meg. Én mindenképpen átmentettem magam, az öngyilkosság legéletképesebb formáját választva. Az idegeim hozzávetőlegesen rendbe jöttek, szédüléses rosszulléteim kimaradtak. Bal szememből a foltok eltűntek, (enyhe) üldözési mániám odalett, ostoba indulataim szelídültek, állandó görcsös éhségérzetem feloldódott... Az őrület az, hogy a múlt egyre szépül, az ember mindinkább csak arra emlékszik, ami kellemes volt, néha már olyasmiken nosztalgiázik, amikért valaha káromkodott, sziszegett. Rózsaszínesedik az egész otthoni (fiatalkori) életünk, olykor már- már a nyomorra, a fájdalomra, a rabságra is vágyunk, mert az legalább a mienk volt... Meglehet, hogy e tekintetben érzékenyebb vagyok másoknál, mert vén fejjel nem értek semmihez (amuzikális a kezem), tanulni pedig… Így aztán olyan alkatrésznek érzem magam, melyet már nem lehet átszerelni egy másik motorba, mert hozzákopott-formálódott a régi szerkezethez." (Gergely Tamás 1994-es interjújából; újraközölte a Háromszék 2013. június 29-i száma) "Nápolyt látni és meghalni. / Várdára menni s berúgni." Ilyen mottó után enyhén szólva fokozott érdeklődéssel lapozza az ember a 103. oldalon induló emlékezést a kisvárdai "Határon Túli Magyar Színházak Feszti(gy)váljáról" –, amelyen tizenhétszer vett részt a szerző. A keresetlen humor pohármélyén ott az alattomosan lerakódott keserűség: "Benn-fentesek suttogják: a 20. rendezvényen megkapom a (N)ivó-díjat. Meg is érdemlem, mert én kísérleteztem ki a kisvárdai napéjegyenlőséget: éjt nappallá téve züllöttem. Könnyen tehettem, mert rég nem lévén gyakorló színész, engem nem fenyeget a veszély, hogy mire összeiszom magamnak egy markáns arcot, addigra már nem tudok szöveget tanulni." De aztán ismét az öniróniába csomagolt vidámkodás tolul előtérbe: "A választást illetően talán az sem mellékes, hogy mint minden valamirevaló fesztiválon, a kisvárdain is le lehet tes(z)telni, mennyit veszített az emberfia egy év alatt férfiúi csáberejéből. Csak vigyáznia kell, nehogy úgy járjon, mint a barátom, aki hazainduláskor mámoros ájultságában így búcsúzott a még maradni kényszerült feleségétől: Jövőre veled ugyanitt!" A vicc az egyik legdemokratikusabb műfaj. Székely Szabó maga is nagy kedvvel műveli, így aztán jól elszórakozunk a Szín-viccek csattanóin, és ha egyik- másik olvastán gyanút fognánk is, nem nagyon firtatjuk az ötletek eredetiségét. (Munka volna mindenikhez odabiggyeszteni, merre csörgedez a forrása!...) Van közöttük láttam-olvastam formájú is, de nem azért húzódtunk félre a könyvvel, hogy majd utólag kekeckedjünk. Itt van mindjárt ez: "Premier után a primadonna mérgesen rohan az öltözőjébe. – Mi bajod? –kérdezi egy kollégája. Öt virágkosarat is kaptál. – De hetet fizettem ki a virágüzletben!" Vagy ez: "Dicsekszik a színész a társalgóban: – Óriási sikerem volt, tízszer kellett kimennem egymás után. – Nem kellett volna annyi sört inni!" A fesztiválon azért is érzik jól magukat az erdélyi férfiszínészek, mert "immár nem unjuk, nem utáljuk, nem fúrjuk, nem akarjuk lejátszani egymást. Pályafutásom alatt sok kollégával összehozott a sors, a főiskola történetében pedig nekem volt a legtöbb diáktársam, mert én három évfolyamra is jártam. Persze, nem szimultán. Elmondhatom hát, hogy mellőlem került ki a legtöbb tehetséges fiatal. Várdán aztán össze is jövünk annak rendje-módja szerint, olyankor vége-hossza nincs a csipkelődésnek, viccelődésnak, tréfálkozásnak, ugratásnak, sztorizásnak..." Az ott hallott történetekből és saját sztorizásból áll a találó című Az semmi! fejezet, a "vendégszövegek" az elbűvölően anekdotázó Kárp Györgytől kölcsönöztettek (a "szereplők": Nagy József, Ferenczy István, Réthy Árpád, Makra Lajos, Lohinszky Loránd, Györffy András, Zalányi Gyula); illetve Seprődi Kiss Attilától idéz egyet-kettőt. Az Én szerénységem cím alattiak közül kiemelkedik a Krizsovánszky Szidónia és férje, Márkó Imre életéből ellesett két kis mulatságos történet. Íme az egyik: "Valahányszor Székelyudvarhelyen időzött a (sepsiszentgyörgyi, sz. m.) társulat (olykor egy hetet is), Márkó Imrét otthoni magányában elővette a szívsajgás. Egyik alkalommal olyannyira, hogy éjféltájt kapatosan kocsiba ült a zuhogó esőben, hátha a feleségét félrefekvésen kapja a szállodában. Ott viszont, szobáinkat végigdúlva sehogysem akadt az asszonykára. Szerencsére valamelyikünknek derengeni kezdett, hogy egyik kolléganőnk a társaság számára szimpatikusabb tagjait bulira hívta a szülői házba. Nosza, bele a gázpedálba! Hősünket diszkrét félhomály, tömény füst, sejtelmes zenére imbolygó figurák fogadták. – Hol a feleségem? – förmedt a kába társaságra. – Az előbb még itt volt, biztosan lefeküdt. – De kivel? – bömbölte a vad férj, azzal felrántotta a szobaajtót, és az ágyhoz ugrott, melyben drága asszonykája nyújtózkodott mosolyogva. De nicsak, mellette még lapul valaki a pokróc alatt! A sebzett bika felrántotta a takarót, és remegve bömbölte: – Maga ki? – Én vagyok a korondi nagymama." A könyv végére hagyott "aranypökések" még lazábbá teszik az olvasmányt: a tréfás kiszólások, epés vagy pikírt, gyakran a szójátékra hegyezett mondások, szatirikus maximák szenvedélyes termelője tesz rá még egy lapáttal... A mottó kifacsartan karinthys: "Én már csak a léhaságot veszem komolyan". Egyet hadd idézzek (a többit nem ildomos lelőnöm): "Milyenek a román utak? A repülőgép is kirázza az emberből a lelket." A zárómondat pedig így hangzik: "Én vagyok az egyetlen ember, aki jóban-rosszban velem van." Ettől a recenzensnek, aki a szerző régi jó barátja, kissé elszorul a torka. (Székely Szabó Zoltán: Színházasság. Juventus, Marosvásárhely, 2015. Szerkesztette Szucher Ervin. A kötet szerkezete: Bécsi magyar színházasdim – benne: Székely Szabó Zoltán 2008-ban kelt laudációja az EMKE-díjhoz Szélyes Ferenc színművész tollából, valamint szemelvények Sylvester Lajos: Egy erdélyi taxínész szerepvállalásai című, 2004-es írásából; Szín-viccek; Az semmi!; Aranypökéseim. A borítót a szerző ötlete alapján Donáth- Nagy György készítette. A kötetben tizennégy színes emlékfotót, továbbá jól eltalált karikatúrákat is találunk: Tarr László és Lohinszky Loránd profilját Gyárfás Miklós, Györffy András és Kárp György arcképét Csizmadia Imola, Seprődi Kiss Attila, a szerző portréját Plugor Sándor örökítette meg.) Bölöni Domokos Népújság (Marosvásárhely) 2015. augusztus 24.XVI. Végvári Falunapok és Testvértelepülések Találkozója„Megérdemlik ezt a háromnapos ünnepet!” Az elmúlt hét végén 16. alkalommal szervezték meg a Végvári Falunapok és Testvértelepülések Találkozója háromnapos rendezvénysorozatot, amelynek a kedvezőtlen időjárás ellenére több száz résztvevője volt. A falunapok alkalmából sikeresen bemutatkozott az újraalakult, helyi fiatalokból verbuválódott Végvári Torna Club (VTC) futballcsapat és az Önkéntes Tűzoltó Egyesület fiatal csapata. Péntek este a magyarországi Farkas-Jenser Balázs, valamint Varga Feri és Balassy Betty koncertjeivel rajtolt a háromnapos rendezvénysorozat a végvári piactéren. A végvári fiatalok a szakadó esőben is kitartottak és kiválóan szórakoztak a koncerteken, majd DJ Mark Nova szabadtéri diszkójában. Velük tartottak a röszkei (Magyarország) néptánccsoport fiataljai is, akiket Csáki Károly végvári polgármester külön meghívott a szabadtéri koncertekre és ők lelkesen válaszoltak a meghívásra. Szombat reggel a futballpályán esős időben került sor az idén eltávozott G. Szabó Mihály végvári sportember emlékére megszervezett labdarúgó kupa mérkőzéseire. A mini focibajnokságot a Végvári Torna Club (VTC) futballcsapat nyerte, a Június 1 Vállalat, Vukova és Nitzkyfalva csapatait megelőzve. Délután a Pataki Árpád tűzoltó parancsnok vezette Önkéntes Tűzoltó Egyesület fiataljai tartottak látványos bemutatót Végvár főutcáján, nagy közönségsikert aratva. A végvári fiatal tűzoltók nemrég egy megyei bajnokságon harmadik helyezést értek el. A hagyományos bográcsfőző versenyre az esős idő miatt idén csak nyolc csapat nevezett be. A Márki Antal (Röszke) főszakács vezette csapat bográcsában disznópörkölt, Szabó Szabolcs bográcsában marhagulyás, Cs. Nagy Áronéban borjúpaprikás, míg Tóth Béla bográcsában „szilaj bikából” főzött marhapörkölt rotyogott. Két bográcsban főzte a marha- illetve sertéspörköltet az Álmosdi Lászlóné főszakács vezette szeged-kiskundorozsmai csapat. Szőke Csaba és Horváth Tibor bográcsában szintén illatos marhapörkölt rotyogott. A kilencedik méretes üstben versenyen kívül főzték a végváriak a sertéspörköltet a vendégek számára. A főzőverseny résztvevőit és a Falunapok közönségét a végvári Szarvas Lajos nótacsokorral ajándékozta meg. A Kele Sándor vezetésével megszervezett nemzetközi bográcsfőző verseny eredményhirdetésére az esti műsor keretében került sor. A szakértő zsűri a szeged-kiskundorozsmai Álmosdi család főztjét nyilvánította győztesnek. Álmosdi Lászlóné főszakácsot az a megtiszteltetés érte, hogy jövőre a Falunapok alkalmából ő főzheti a bográcsost a végvári vendégeknek (mintegy 100 személynek!). A bográcsfőző verseny második helyét Tóth Béla (Végvárért Alapítvány), a harmadikat G. Szabó László (Végvár) érdemelte ki. A Végvári Falunapok háromnapos rendezvénysorozatának csúcspontja volt a hagyományos felvonulás és a szombat esti kulturális műsor. A főutcán zajló felvonulás résztvevőit a falu apraja-nagyja nagy tapssal köszöntötte. A felvonulók a temesvári Elin fúvószenekar zenéjének ritmusára meneteltek, nem hiányoztak a sorból az Önkéntes Tűzoltók, a VTC labdarúgói és a népviseletbe öltözött végvári néptáncosok sem. A piactéren egybegyűlt nagyszámú közönséget Csáki Károly polgármester és Horváth Béla röszkei alpolgármester köszöntötték. „Bármilyen szűkös a költségvetésünk, a Falunapok megszervezéséről nem mondhatunk le, hiszen a végváriak megérdemlik ezt a háromnapos rendezvénysorozatot!”, mondta a végvári polgármester, aki megköszönte a szervezőknek áldozatos munkájukat és a támogatóknak az önzetlen segítséget. A Păștean Erika iskolaigazgató konferálásával lezajlott ünnepi műsor keretében fellépett az Elin fúvószenekar, majd a végvári Csűrdöngölő és Szederinda néptánccsoportok fergeteges lőrincrévi és marossárpataki táncokat adtak elő, vastapsot aratva. A legkisebbek Rece – Fice tánccsoportja dél-alföldi táncokkal örvendeztette meg a közönséget, akárcsak a röszkei Ezüstfás néptánccsoport, amely dél-alföldi és nyírségi táncával aratott elismerést. A röszkei Farkas Csamangó Norbert kalotaszegi legényes szólója virtuóz teljesítmény volt! A közönség kedvencei voltak a Kiscsillagok és Holdfény moderntánc csoportok, amelyek látványos műsorral örvendeztették meg a közönséget. A változatos műsorból a helybéli Tóth Izabela jóvoltából nem hiányoztak a népszerű pop-rock slágerek sem. Befejezésül a temesváriak és az aradiak kedvencei, Éder Enikő és Borsos Pál, valamint Kiss Attila mutatták be tartásos, rendkívül színvonalas zenés műsorukat, amelyből nem hiányoztak a közkedvelt Tetem-tangó, a megzenésített versek és a saját szerzemények sem. Az est a végvári éjszakába nyúló sikeres utcabállal zárult, a talpalávalót a 4+2 Asszinkron zenekar szolgáltatta. „Van összetartás Végváron” Csáki Károly végvári polgármester a Nyugati Jelennek elmondta: a helyi civil szervezetek minden évben besegítenek a Falunapok szervezésébe. „A Riveto Egyesület, a Végvárért Alapítvány, a Pro Community Ifjúsági Egyesület, a Református Egyház, a kisgazdák, de magánszemélyek is anyagi eszközökkel vagy termékekkel járulnak hozzá a Falunapok sikeréhez – nyilatkozta lapunknak Csáki Károly. – Az a fontos, hogy van összetartás Végváron! Akkor is meg tudnánk szervezni a Falunapokat, ha az önkormányzat nem tudna besegíteni, ennek csak örülni tudok. Van a végvári civil szervezetekben akarat és lelkesedés, támogatnak bennünket minden alkalommal, bármilyen rendezvényünk van!” Azt is megtudtuk: sikerült a Végvár községhez tartozó két román falu, Sipet és Kádár lakosságát is bevonni a Falunapok rendezvényeibe. „Pénteken a fiatalok számára szerveztünk pop-rock koncerteket, arra is eljöttek a román fiatalok. Szombaton megtartjuk a hagyományos rendezvényeinket, bográcsfőzéssel, sportvetélkedőkkel, felvonulással, kulturális műsorral, vasárnap este pedig román zene szól Végvár főterén, így mindenkit kielégítünk. Jönnek is a kádáriak, sipetiek, sőt a berényiek is jönnek a szomszéd faluból! Tavaly vasárnap nagyobb közönségünk volt, mint szombaton, a románság is rájött, hogy komolyabban megszervezzük a falunapokat, és szívesen vesznek részt a rendezvényeinken.” – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Csáki Károly polgármester. „Hazaérkeztünk Végvárra!” „A testvér az testvér, a szó szoros értelmében. Mindig úgy jövök Végvárra, mintha a testvéreimhez jönnék. A Végvár táblánál a feleségemnek mindig mondom: hazaérkeztünk! És ezt szívemből mondom, úgy is érzem! – nyilatkozta a Nyugati Jelennek Horváth Béla, Röszke testvértelepülés alpolgármestere. A röszkeiek és a végváriak kölcsönösen részt vesznek egymás Falunapján. „Amikor nálunk indultak a Falunapok, meghívtuk a testvértelepüléseinket is, köztük a végváriakat is. Azután náluk is beindult ez a kezdeményezés, és minden alkalommal örömmel jövünk ide, eleinte mi adtuk át a tapasztalatainkat, most már mi is tanulunk a végváriaktól!” – mondta Horváth Béla. A két település közötti kapcsolat kulturális szinten, a néptáncmozgalom kapcsán erősödött meg. A röszkeiek a kezdetektől fogva, önzetlenül elvállalták a szegedi táncoktatók Végvárra szállítását és ez a mai napig működik. „Most újítani szeretnék, hiszen Röszkén a sportkörnek is elnöke vagyok – tette hozzá Horváth Béla. – Örömmel értesültem róla, hogy újból beindult a labdarúgás Végváron, amelynek nagy múltja volt, de időközben megszűnt. Most jelképesen 11 futball-labdát hoztam ajándékba az egyesületnek. Úgy képzelem el ezt az együttműködést, hogy oda-vissza alapon barátságos mérkőzéseket játszhatnánk, akár a Falunapok alkalmából. A labdarúgásban fontos a harmadik félidő is, meccs után egy birkapörkölt, egy-két sör mellett jó hangulatban elbeszélgethetnénk a végvári focistákkal”. Horváth Béla lapunk olvasóinak azt is elmondta: személyesen 15. alkalommal vesz részt a Végvári Falunapokon, és olyan családdal hozta itt össze a Jóisten, hogy rendes testvéreivel nincs olyan jó kapcsolata, mint ezzel a végvári családdal, a közösséggel. „Szívesen jövök ide, itt jól érzem magam, kikapcsolódok, mások itt az emberek – mondta a röszkei alpolgármester – úgy érzem, hogy otthon Magyarországon könnyű magyarnak lenni, aki itt magyar, az a MAGYAR!” A XVI. Végvári Falunapok vasárnap délelőtt ünnepi istentisztelettel és a vendégek búcsúztatásával folytatódott. Az esti utcabálon Anculia-Kiss Nicoleta és Atty szórakoztatták a községbeli fiatalokat. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2015. szeptember 9.Évadkezdés a temesvári színháználA Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházban az elmúlt évekhez hasonlóan a 2015/2016-os évad is a haladás, a megújulás és a kísérletezés jegyében indul, olvasható az intézmény közleményében. A nagyterembe és a stúdióba tervezett bemutatók mellett műsoron marad a színház elmúlt évadban futó összes előadása is. Vendégszereplések tekintetében is sokszínű programokat kínál a színház, a szervezők táncszínházi előadásokkal, egyéni estekkel és külföldi stúdióelőadásokkal várják az érdeklődőket. Fesztiválszereplések tekintetében úgy tűnik, hogy míg tavaly a Futótűz és a Moliendo Café, idén a Koldusopera az abszolút befutó, hiszen szeptembertől decemberig több mint öt meghívásnak kell eleget tennie, Gyergyószentmiklóstól, Bukaresten és Budapesten át Uzice-ig. De fesztiválmeghívást kapott a színház összes, jelenleg futó gyerek- és bábelőadása is, szeptember 12-én Bukarestben a Ţăndărica bábszínház 70. születésnapja alkalmából megrendezése kerülő fesztiválon az Apakaland kerül bemutatásra, majd október folyamán a nagyváradi Fux Feszt magyar bábos találkozón A hétfejű tündér, A csomótündér és azApakaland is látható lesz. Az ősz folyamán további két nemzetközi fesztiválon mutatkozik be a Manipulációk is: először Ljubljanában az Exponto-n, majd a szabadkai Desiré fesztiválon, de szeptember folyamán Zágrábban is látható majd az előadás. Az évad első bemutatójára, amelynek próbái már augusztus folyamán elkezdődtek, október 2-án kerül sor. A Mucsi Zoltán nevével fémjelzett stúdióelőadás Vaszilij Szigarjev kortárs, orosz drámaíró Guppi című szövege nyomán jön létre. A háromszereplős tragikomédia egy megfeneklett házasság utolsó, mindent eldöntő napjába enged betekintést. A Pása (Kiss Attila), Tamara (Nagy Dóra) és Ljonya (Aszalos Géza) közötti viszonyok sokszor abszurdba forduló szövedéke egyszerre idézi a bohózatok könnyedségét és a 20. századi ember magányát. Puskás Zoltán rendező idén egy igazi világklasszissal tér vissza Temesvárra. James Rado, Gerome Ragni és a zeneszerző Galt MacDermot világhírű musicalje, a Hair várhatóan november végén kerül színpadra. Folytatva a nagytermi bemutatók sorát, február közepén egy Radu Afrim rendezte pszichológiai dráma temesvári változatát látatják majd az érdeklődők. Peter Shaffer Equus című szövegének és Radu Afrim merész színházi nyelvének és megosztó világlátásának találkozásából kétségkívül izgalmas színházi produkció születik majd. Boris Liješevič szerbiai rendező, akinek A varázsló című előadását a 2015-ös Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozón láthatta a közönség, Márai Sándor szövegekből felépített produkció létrehozására készül. Az új évad utolsó nagytermi bemutatója, a méltán elismert, a TESZT-en is több alkalommal megfordult Urbán András nevéhez kötődik. Az általa rendezett előadás, amelyben a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház színművészei is közreműködnek, a 2016-os Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó első napján kerül majd bemutatásra. Szabadság (Kolozsvár) 2015. szeptember 22.Beszélő kövek ÓradnánA Magyar Újságírók Romániai Egyesülete által a Beszterce-Naszód megyei Óradnán és a közigazgatásilag hozzá tartozó Radnaborbereken július közepén tartott riporttábor termését mutatták be szeptember 12-én az óradnai kultúrházban a X. Óradnai Magyar Napok során. A Szűcs László által szerkesztett, Nem magyarul magyarok című könyvben megjelent szocioriportok, tényfeltáró anyagok, a környék múltját, az ércbányászat szerepét, a két település magyar közösségének rendhagyó identitástudatát bemutató írások között helyet kapott Szekeres Attila, a Háromszék munkatársa Beszélő kövek Óradnán című írása, melyet terjedelmi okokból rövidítve közlünk. Radna, a Radnai-havasok névadója érc, legfőképp ezüstkitermeléséről volt híres. A ruda szláv szó ércet jelent. Így, más érclelőhelyekhez hasonlóan, ez a település is a Radna nevet kapta. A 19. század második felében került neve elé a régiséget jelző előtag, Óradna néven említik, a később keletkezett közeli Újradna településtől való megkülönböztetésként. Mesél a múlt Óradna központjába érve a könyvekből, képekről, tévéfelvételről ismert középkori templomromot kerestük. Nem találtuk, s rá kellett kérdeznünk. Az 1965-ben felszentelt nagyméretű ortodox templom mögött áll, eltakarva. Mögötte görögkatolikus templom, mellette az ahhoz tartozó harangtorony. A romok hatalmas méretű egykori épületről tanúskodnak. Építészet- és művészettörténészek feltárásai alapján kéttornyos, háromhajós bazilika állt itt. Az egykori két tornyából szemből nézve a jobb oldalinak a keleti fala maradt meg, az ablaknyílások tanúsága szerint két emelet magasságig. Némi falmaradvány is hozzá tartozik. Az egykori két torony közötti homlokzatfalból is megmaradt egy rész, s azon szakszerűtlenül renovált portálé, a nyugati kapu tátong. A betonos beavatkozást felirata szerint 1925-ben végezték. A romos épület köveit felhasználva az egykori templom szentélyét újjáépítették – templommá. Ezt az építkezést 1260–1270 közé időzíti Entz Géza művészettörténész. Bejárata fölötti román nyelvű felirat szerint 1859-ben renoválták, és meghosszabbították az 1242-ben a mongolok által lerombolt templom romjain. Valójában egy évvel korábban zúdultak itt be a tatárok. Óradna ezüstbányászatáról volt híres. Német telepesek érkeztek ide a 12. század második felében, és bányavárost építettek ki. Korábban szláv település lehetett itt, erre utal neve. Temploma alatt II. István király korabeli pénzérmékre bukkantak. Az uralkodó 1172-ben hunyt el, tehát e dátum előtt épülhetett a nagy méretű szerzetesi templom, melyet Domonkos-rendinek vagy Ferenc-rendinek említenek. Egy orosz krónikában Родна (Rodna) néven szerepel a virágzó bányaváros, az 1235-ben keletkezett iratnak egy 1425 körül készült másolata maradt fenn. Aztán a város hatalmas templomát 1241-ben lerombolták a tatárok. Erről Rogerius mester váradi kanonok ír Siralmas énekében: Kadan király elérte a gazdag Radnát, amely a hegyek között feküdt, egy királyi német várost ezüstbányákkal, amelyben nagyszámú nép lakott. Más leírás így szól: A tatároknak egy vad csoportja Kadán vezér alatt észak felől rontott Erdélynek. Három napig tartott, míg a radnai szoroson áthatolhattak és Radna vidékére érkeztek. Ott akkor egy német város állott, melynek lakói gazdagok valának és bányászattal foglalkoztak. Egyes utólagos leírásokban szerepel, hogy a tatárok lemészárolták a templomban összesereglett radnaiakat. A krónikákból kitűnik, hogy nagy, virágzó település volt Radna, akkor főként Rodna-ként említve. Ám 1440-re mintha megállt volna az élet. Luxemburgi Erzsébet királyné a már lakatlan Radnát a Jakcs családnak adományozta. Később ismét megtelt élettel. 1631-től luteheránus papjait említik. Az utolsó lelkész 1766-ban hagyta el a települést. Ez ismét német lakosságra utal. Időközben 1764-ben a határőrség megszervezésekor Mária Terézia királynő a görögkatolikus egyháznak adta az egykori Mária-templom maradványait és környékét. Ez időszakban, amikor Naszód vidéke román többségűvé vált, számos konfliktust jeleztek a Radna-völgyi románok és az óradnai szászok, illetve magyarok között. Több magyar család hagyta el a vidéket, részben Máramarosba, de főleg Moldvába telepedtek át. 1760. március 16-án a radnai magyarok és szászok a hatóságok segítségét kérik a valachok önkényeskedése ellen. Templomok A középkori német szerzetesi templom szentélye helyén 1260–1270 között kis templomot építettek. Az a reformáció után protestánssá vált. 1764-ben a román görögkatolikus egyház kapta meg, s 1859-ben bővítette. Ma is áll. A római katolikusok az 1770-es években fakápolnát építettek, 1782–1783-ban plébániát alapítottak, majd a kápolna helyére 1824-ben kincstári támogatással kőtemplomot emeltek a Szentháromság tiszteletére, ma is használják. Időközben megszaporodott a román lakosság Óradnán. Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című gyűjteményes munka Erdélyt tárgyaló, 1901-ben megjelent kötetében olvasható: ma falusias község, melynek 4340, többnyire oláh földmívesekből és bányászcsaládokból s csak kevés magyarból álló lakossága van. Felmerült egy ortodox templom építésének szükségessége. 1938-ban letették annak alapkövét. Ám 1940-ben a vidék Észak-Erdéllyel együtt Magyarország részévé vált. A második világégést követően ismét Romániához került, de az akkori rendszer nem kedvezett a templomépítésnek. 1948-ban a szocialista Románia vallásrendelete megszüntette a görögkatolikus egyházat, és vagyonát az ortodox egyháznak adta. 1965-ben befejezték az új templomot. Hatalmas, egy központi és két melléktornyos, kupolás neobizánci stílusú építmény. Uralja a központot. Az 1989-es rendszerváltást követően a feléledt görögkatolikus egyház visszakövetelte templomát, épületeit és telkét. Nem ment egyszerűen. A Beszterce-Naszód Megyei Törvényszék 2013-ban elrendelte a telek megosztását olyanképpen, hogy a régi templom, a harangtorony és a templomrom a görögkatolikusoké legyen, az ortodoxoké marad a templomuk és közvetlen környezete. Utóbbiak fellebbeztek. A Kolozsvári Táblabíróság tavaly hozott végleges ítéletében helyben hagyta az alapfokú döntést, és perköltség megtérítésére kötelezte az ortodox egyházat – derül ki az igazságszolgáltatás honlapjáról. Sírkövek a temetőben Kíváncsiak voltunk, miről mesélnek a kövek a temetőben. Kalauzunk Strâmbuné Osztrovszki Erzsébet, akinek hozzátartozói a dombon nyugszanak, az úgynevezett magyar temetőben. Az első, településre néző részben magyar, magyaros nevekkel vagy csak magyar keresztnevekkel találkoztunk, továbbá idegen hangzású vezetéknevekkel is, de már jócskán keveredtek ide román családnevek. Hátrébb már szinte csak román nevek olvashatóak a síremlékeken. Itt nyugszik felirat alatt olyan nevek szerepelnek, mint: Szilágyi András, Bráz Ignác, Viliczki János, Debreczeni Ana, Schultz Ilonka, Miskolczi János, Skhneider Ferencz, Varga Petru, Kellner Károly, Lönhardt Antal, Karácsonyi János, Kincses János, Bauer Ferenc, Schuller Nándor, Tersancki Marika, Perhált Péter, Bindiu Ilona. Megjegyezzük, egy családnevet csupán egyszer tüntettünk fel. Egyik kereszten csupán ennyi jelent meg: Visky család. Más kövön Fodor Gheorghe neve, alatta: Istenem kezedbe ajánlom lelkemet. Más magyar/magyaros nevekkel is találkoztunk: Sturavics Antal, Tankovics Antal, Körösi Péter, Barany Károl, Vinkler Lajos, Tersánszki Ferdinánd. Továbbá magyar vezeték- és román vagy románra fordított keresztnevekkel: Szabo Iosif, Mezöfi Florian. De román feliratú sírköveket is láttunk. Aici odihnesc (Itt nyugszik) felirat alatt: Viliczki Vasile, Somkereki Mihai, Tankovics Vergina, Szilagyi Istvan, Fari Bela, Ernszt Ioan. Továbbá Sabo Emil, Czervenski Norbert, Konrad Stefan neve alatt: Dormiţi în pace (Nyugodjék békében). A magyar temetőből szép kilátás nyílik a városra. Gyönyörű a hegyes, erdős környék, ám kimagaslik a neobizánci stílusú ortodox templom fehér tömege, s rondítja a tájat a központban levő szálló kék tetőzete. Gróf Zichy Domonkos emléke A dombról leereszkedve egy másik temető terül el az erdő alatt, az utca mentén. Román temető, ám annak legmagasabb pontján kiemelkedik egy csiszolt fekete obeliszk, zicsi és vázsonykői gróf Zichy Domonkos (1808–1879) – a felirat szerint a szenvedő felebarátok jótevője, orvosa, ápolója – síremléke. A felirat fölött egy lyuk látszik, abból jócskán megfakult piros-fehér-zöld szalag lóg. Hozzá kell tennünk, hogy a síremlék felállításakor oda grófi koronát erősítettek, ám annak nyoma veszett. Zichy Domonkos előbb rozsnyói (1841), majd veszprémi püspök (1842). Öccsét, Zichy Ödönt Görgei Artúr árulás vádjával kivégeztette. Zichy Domonkos lemondott püspöki tisztségéről, Salzburgba menekült. 1858-ban az Órada közelében levő Majoron telepedett le. Ottani kúriáján kívül Radnaborbereken és Dombháton is villája volt. Megromlott egészségi állapota miatt választotta a jó levegőjű, gyógyfürdővel rendelkező vidéket, ám az év hidegebbik felében már nem tartózkodott itt. Ismert volt jótékonykodásairól. Csak az óradnaiakra szorítkozunk. Életrajzírója, Bíró Vencel közölte róla 1942-ben: 1872-ben az óradnai római katolikus templomnak gyönyörű készleteket vett, majd lila színű miseruhát ajándékozott. A következő évben ugyanoda orgonát ígért, melyet utóbb el is készíttetett. 1874-ben baldachint, miseruhát, négy év múlva meg két oltárt ajándékozott e templomnak. Egyiket lugosi házi kápolnájából, a másikat Olaszországból hozatta. Ez utóbbi ereklyés oltárt a borbereki templomban helyezték el. Az óradnai templomnak 1879-ben is ajándékozott miseruhákat. Áldozatkészsége jutalmazására az ottani egyházközség őt 1877-ben tiszteletbeli főgondnokká választotta. Kalauzunktól megtudtuk, Pál Vilmos Barna csíkszentgyörgyi plébános, főesperes még óradnai szolgálata idejében kezdeményezte Zichy-emléktábla állítását. A római katolikus templomba Kiss Attila plébános kísért el. Megtudtuk, a liturgia magyarul és románul zajlik. A templomlátogatók száma meghaladja a kétszázat, ám a nagy többség csak gépiesen mondja a betanult magyar válaszokat, a magyar prédikációt tucatnyian, ha értik. A falon fehér márványtábla hirdeti: Gróf Zichy Domonkos 1879–1999 volt veszprémi püspök halálának 120. évfordulója alkalmából állít(t)atott az óradnai hívek hálája jeléül az orgonáért és a harangokért. Az orgona koronázópárkányán ott díszeleg a Zichy család grófi címere. Nem akármilyen hangszerrel állunk szemben. Építője az F. Rieger & Söhne cég. A Franz Rieger által alapított osztrák orgonaépítő cég hírnevét bécsi, salzburgi, londoni, budapesti (Mátyás-templom) orgonák öregbítik. Zichy Domonkos adományát az idő kikezdte. Az első világháború idején főbb sípjaiból golyót öntöttek, aztán az 1970-es években teljesen elnémult. Osztrovszki Erzsébet elmondta, a helyi tanács RMDSZ-es tagjaként sikerült kiharcolnia, hogy az önkormányzat támogassa az orgonajavítást, így mintegy harmincévnyi szünet után 2007 óta ismét szól. A Zichy-tábla szomszédságában egy egészen friss emlékkő is áll a falon: Ez a tábla BAUERNÉ MADARÁSZ ILONA (1942–2013) Julianus-díjas tanár emlékére állíttatott a római-katolikus hívekért és a magyar gyermekekért végzett több mint 45 éves áldozatos munkásságának elismeréseként. „NIHIL SINE DEO”. Isten nélkül semmit fordítású latin jelmondat alatt román nyelven is megismétlik, kinek mily érdemeiért állították a jelt. Különben a család készíttette az emléktáblát. Visszatérve Zichy Domokosra: amint emléktáblája jelzi, a templom harangjai is az ő adományából kerültek a toronyba. A plébánia honlapján is olvashatjuk a most is meglévő egyik harang feliratát: Hegyen, völgyön, e szép tájon zengő szavad tovaszálljon. Szekeres Attila Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2016. március 17.Tegnapután, holnapelőtt„1848 – kőszikla és csillag” Teltházat vonzott kedden este az Ifjúsági Ház előadótermében megtartott ünnepi díszelőadás, amelynek címe – TEGNAPUTÁN, HOLNAPELŐTT – ötletes szójátékkal keltette fel az érdeklődést az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc évfordulója tiszteletére megtartott rendezvény iránt. Az immár harmadik alkalommal megszervezett díszelőadást megtisztelte jelenlétével dr. Szilágyi Péter, a Miniszterelnökség nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkára, Tamás Péter, Magyarország temesvári tiszteletbeli konzulja, Molnár Zsolt parlamenti képviselő, Halász Ferenc, a Temes megyei RMDSZ elnöke, a szervezet vezetősége és helyi tanácsosjelöltjei. A vendégeket és népes közönséget Fazakas Csaba, az RMDSZ művelődési alelnöke köszöntötte, majd dr. Szilágyi Péter helyettes államtitkár mondott ünnepi beszédet. „1848 kőszikla és csillag. Kőszikla, amelyre a bibliai ember házát építi és csillag, amelynek fényes útját követi. Mi ma sem engedhetünk a 48-ból és a 12 pontból sem, nem adhatjuk Petőfi és Jókai, Széchenyi és Kossuth szent emlékét”. A helyettes államtitkár hangsúlyozta: „1848. március 15-én csak azt kértük, ami járt nekünk: szabadságot, közteherviselést, önrendelkezést, tulajdonlást. Most se akarunk mást, sem Erdélyben, sem az Anyaországban.” Dr. Szilágyi Péter szerint a magyar kormány célja, hogy felmelegedjen a hűvös viszony Romániával, amit az utóbbi néhány év barátságtalan és provokatív gesztusai tovább nehezítenek. „Fájdalmas látni, hogy a magyar közösséget megfélemlítik, a korrupció elleni harc köntösébe öltöztetett szervezetet politikai bunkósbotként használják polgármestereink megfélemlítésére, felháborító, hogy hátrányosan különböztetik meg a kórházakban gyermekeinket, mert anyanyelvükön merészelnek beszélni.” A politikus szerint Tőkés László kitüntetésének visszavonása nem csak a magyarságot sérti, de megkérdőjelezi Románia demokráciájának alapjait is. „Európai értékekkel ellentétes hogy az autonómia szitokszóvá vált a romániai közbeszédben” – mondta a helyettes államtitkár, biztosítva a „külhonba szorult magyarságot” a magyar kormány támogatásáról. „1848 legfontosabb tanulsága, hogy ha mindnyájan összefogunk, akkor nincs elérhetetlen cél. Önök őrizzék meg magyarságukat, mint tették eddig is, és ha így lesz, akkor 1848, 1956 és 1989 után újra rólunk beszélhet majd a világ!” – zárta ünnepi beszédét Szilágyi Péter. Az RMDSZ Temes megyei szervezete nevében Molnár András alelnök, megyei tanácsosjelölt mondott ünnepi beszédet, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy újabban politikai eszközökkel próbálják meg kisebbségi jogainkat korlátozni. „Világosan látnunk kell, hogy ez nem véletlen, ez folyamatos és tervszerű. Hivatásos feljelentők, elfogult ügyészek és buzgón intézkedő hatóságok munkálkodnak azon, hogy megszerzett jogainkat elvegyék” – mondta Molnár András, aki hangsúlyozta: „Ki kell állni a magyarok mellett, nyilvánosságra kell hozni minden egyes támadást és jogsértést”. A RMDSZ megyei tanácsosi listájának vezetője arra hívta fel a figyelmet, hogy csak akkor lehet a magyarság érdekeit minden szinten hatékonyan képviselni, ha a közösség felvértezi képviselőinket azokkal az eszközökkel, amelyek által a demokrácia játékszabályai szerint eredményeket elérhetünk. „Ma szavazatokkal kell a magyar nemzetért harcolni!” – mondta befejezésül Molnár András. A Tegnapután, holnapelőtt ünnepi díszelőadás rendezője, Molnos András Csaba színművész a Bartók Béla Líceum diákságát, a bánsági magyar néptánccsoportokat, zenészeket és énekeseket bevonva, a művészet sajátos eszközeivel a kisebbségi sorba szorult magyarság helyzetére reflektál. A látványos, színpadi effektusokban bővelkedő előadás alkotói, a pesszimista hozzáállást megcáfolva, az itthon maradásban, a családokban, a gyerekvállalásban, a közösségi összefogásban látják a magyar közösség jövőjét. A színvonalas előadás koreográfusa Nagy Dániel, zenei vezetője Kiss Attila, közreműködött a Shake Kvartett (Borbély B. Emília, Éder Enikő, Kiss Attila, Molnos András Csaba), a Borbély Szilárd, Dragalina Csaba, Dumitresc Norbert, Farkas-Erdély László és Kiss Attila összetételű zenekar, Szabó Abigél, Kovács Boglárka, valamint a Butykos, Eszterlánc, Bóbita, Guzsalyas és Bokréta táncosaiból álló tánckar, bartókos kisdiákok. A Temes megyei RMDSZ szervezte díszelőadás létrejöttét Magyarország tiszteletbeli konzulátusa, a temesvári magyar intézmények, magáncégek, a Bethlen Gábor Alap és a Communitas Alapítvány támogatták. Pataki Zoltán. Nyugati Jelen (Arad) 2016. március 24.Ahol az Úr lépked hallgatag…Óradnán festői templomromot látni: olyat, mint a kerci apátság égnek meredő, ablakokkal tagolt falaival vagy mint a Vajdaságban az aracsi romtemplom vörös falaival, boltíveivel. Valamennyi lenyűgöző és titokzatos. Múltjuk homályba vesz, s a történelmi bizonyosságot helyenként gyönyörű legendák egészítik ki. Aracs a semmi közepén hirdeti az Úr dicsőségét, mintegy reményt adva, hogy a Fennvaló mégsem fordította el orcáját népünktől, Kercen a hajdani katolikus templom szentélyében evangélikus templom működik, hajójában pedig német katonák alusszák örök álmukat, az óradnai templomrom ott áll a görögkelti templom udvarában, mintegy jelezve az idők múlását, a lakosság nemzetiségének – s így hitének – változását. A gyulafehérvári római katolikus főegyházmegye sematizmusa szerint a Radnai-havasok lábánál, az Ünőkő közelében fekvő Óradna nagyon régi település, nemesfémbányáit már a római korban művelték. A Kárpátok hágói közelében fekvő települést nem kerülték el a népvándorlás kori népek, szerre vonultak át rajta. A népvándorlást követő nyugalmasabb időszakban a magyar királyok szászokat telepítettek Óradnára, ők építették a kolostortemplomot. A különböző források nem egyeznek a kolostort építtető rend tekintetében, hol bencésnek, hol domonkosnak, hol a johannita lovagok által építettnek tüntetik fel. A templomot és a kolostort várfal övezte, szerepe a határ védelme volt a Magyar Királyságot Moldvával összekötő hágó torkában. A sematizmus megjegyzi, hogy „a várat a kolostorral együtt az 1241-es tatárjárás pusztította el”, s idézi Rogériusz krónikáját, amely beszámol a mérhetetlen pusztításról, arról, hogy mintegy hatszáz férfit fűztek rabszíjra. Később hol királyi birtok, hol a besztercei szászok tulajdona volt a település gazdag bányáival együtt. A bányák pedig a korona országaiból vonzották a bányászokat, így mindenféle náció megtelepedett a környéken. A kolostor lerombolása után a településen háromszor építették újra a katolikus templomot, megannyiszor a fából emelt istenháza a tűz martaléka lett. A sematizmus – no meg a templom homlokzatán olvasható évszám tanúsága – szerint „a jelenlegi római katolikus templom 1824-ben épült. A harang és az orgona gróf Zichy Domokos veszprémi püspök adománya. A gróf püspök által adományozott harang mind a mai napig megvan, rajta a következő szöveg olvasható: »Hegyen völgyön e szép tájon, zengő szavad tovaszálljon.« A mai plébániaépületet 1913-ban építtette Kopacz Gergely plébános, a régebbi (1824-es) plébániaépület helyére.” Kiss Attila tisztelendő ebben a plébániaépületben fogad. Eleinte kimértnek, zárkózottnak tűnt, de hamar szertefoszlatta az első benyomást, s mire hosszas beszélgetésünk végére értünk, búcsúzáskor már az volt a meggyőződésem, hogy közössége iránt elkötelezett, népét szolgáló, hívei sorsáért aggódó és azzal közösséget vállaló, energikus és céltudatos egyházfit ismerhettem meg. Olyant, aki elveiért, a rábízott közösség érdekeinek védelméért akár a konfrontációt is hajlandó vállalni. Mint mondta, öt éve szolgál a hatezres település hétszázötven fős óradnai katolikus közösségében. Székelyföldiként új volt számára a környezet: a számbeli kisebbségi lét, a nyelvváltáson frissen átesett hívek tömege, az a tény, hogy a nemzeti hovatartozás első ismérve nem a beszélt nyelv, hanem a gyakorolt hit, s az a kihívás, hogy egyszerre kell eleget tegyen lelkipásztori teendőinek Óradnán, Radnaborbereken és Naszódon. Azt is elmondta – nem panaszként, hanem tényként –, hogy a plébániát nagy adóssággal vette át, de immár sikerült törlesztenie az adósságokat és megteremteni a viszonylagos, de még mindig nagyon törékeny anyagi biztonságot. Hajdanán tehetős hívei ma már szegény emberek a bányák bezárásának, a munkaképes fiatalok elvándorlásának következményeként, s a lelki gondozás mellett jelentős szociális szerep hárul az egyházra. Azzal is szembesülnie kellett, hogy a közösség kicsi, belterjes, mindenki ismer mindenkit, így erősebbek az intrikák közösségen belül, de erősebb a társadalmi kontroll is. Megcsontosodott állapotokat kellett felszámoljon – például menesztette a családját elhagyó és új kapcsolatba bonyolódott kántort és csorbítania kellett az addig mindent hátulról irányító két-három személy uralmát a plébánia ügyeit illetően. – Az elején meg kellett vívjam a magam harcát. Lehet az előző papokkal meg tudták oldani, hogy irányítgassák, de én nem olyan vagyok. Ezek a személyek nők voltak, ők kontárkodtak bele a dolgokba. Meggyőződésem, nem úgy kell segíteni az egyházon, hogy megmondom mit, hogyan kell csinálni, hanem megkérdem: mit segíthetek? Nos, ezt sikerült elérnem a közösségben, a nézeteltérések ellenére sem távolodott el az egyháztól. Mint mondja, elégedetlenkedők mindig voltak, vannak és lesznek, soha nem lehet úgy cselekedni, hogy az mindenki tetszését elnyerje, de kellő tapintattal és határozottsággal lehet úgy intézni a dolgokat, hogy minél kisebb legyen az ellendrukkerek tábora. Pedig vannak ellendrukkerek, amint az az egyházmegyei főhatóságnak a hívek egy csoportja által írt panaszleveléből is kiderül. Szerencsére – teszem én hozzá – a katolikus egyház nem egy demokratikus intézmény, papjai többek között engedelmességi fogadalmat is tesznek, ezáltal is biztosítva az intézmény folytonosságát. De Kis Attila úgy próbálta megoldani a helyzetet, hogy sem az egyház érdekei, sem a hívek érzékenysége ne sérüljön. A jelek szerint neki sikerült. Legalábbis ez derült ki az utcán tett séta során szerzett tapasztalatból vagy másnap a borbereki filián tartott szentmise alkalmával. Híveiről elismerően szól a plébános: – Nagyon szeretik a templomot – mondja, hangsúlyozva, hogy más szolgálati helyein sehol ennyire mély gyónást nem hallott, mint jelenlegi állomáshelyén. – Olyan dolgokat is elmondanak, mint például azt, hogy nem figyeltek eléggé ima közben az ima szövegére. Ténykedésük azonban nem merül ki a vasárnapi templomázásban, hanem lelkiségi mozgalom is működik: a nők rózsafüzér társulatba tömörültek, az elesetteken pedig igyekeznek segíteni azáltal is, hogy a szükséges dolgok megvásárlására ki-ki lehetősége szerint pótol. – Az alkoholizálás, habár a bányászok között jellemző volt, itt nincs jelen – közli elégtétellel a plébános. – Persze vannak, akik alkoholproblémával küzdenek, de számuk elenyésző, én magam két nőről és három férfiról tudok. A plébános kiemeli Radnaborberek katolikus közösségét, azt a közösséget, amelynek – éppen zártságának köszönhetően – sikerült megőriznie sajátos értékrendjét. Míg Óradnára több hullámban érkeztek a magyarok, rátevődve az ottani magyar közösségre, Borbereken nagyon kevés volt a beköltöző: – Példaértékű Radnaborberek, ott ősközösség van nagyjából, és ők topon vannak minden szempontból – hangsúlyozza a plébános, megjegyezve, hogy ott nem idegenkednek a gyermekvállalástól sem. – Van ott olyan család, hogy három-négy gyerek van, van olyan család is ahol három kisgyerek van. Látszik rajtuk, hogy teljesen másképp gondolkodnak. Ide csak idén hozták fel az internetet, a gyerekek hittanóra után eddig még játszottak a templom udvarán – érzékelteti a modern kor elidegenítő vívmányainak késői betörését a szűk völgybe. Gyakran hallani a református egyház szórványtevékenységéről, Vetési László tiszteletes munkájával méltán vívta ki a magyarság megmaradását szívügyüknek tekintő személyek elismerését. Hasonló szórványmentő missziós munkát végez a római katolikus egyház is, noha keveset beszélnek róla. S bizonyára nem az számít, hogy ki mennyit beszél a szórvány megmentéséről, hanem az, hogy ki mit tesz annak érdekében, hogy a szórványban is minél több embert megtartson a magyarság számára vagy – mint a palliatív orvoslás esetében – minél emberibb körülményeket biztosítson a biztos fogyásra, a végeleges eltűnésre ítélt magyaroknak. Nemrég olvastam erről egy remek tanulmányt, amelyet a csíkszeredai plébánia jelenlegi plébánosa, Darvas-Kozma József címzetes esperes jegyzett, s amely a Pro Minoritate folyóirat 2007. tavaszi számában jelent meg. Írásának címe: A szórványkérdés a gyulafehérvári érsekség szemszögéből. Bevezetőjében leszögezi, hogy a Szent István által ezerkilencben alapított erdélyi (gyulafehérvári) püspökségnek a tizennegyedik pápai regestrumok tanúsága szerint 1100 plébániája volt, két évszázaddal később azonban csak negyvennyolc plébániája maradt, ahol huszonnégy pap tevékenykedett. Darvas-Kozma megjegyzi, hogy az 1848-as egyházi sematizmus szerint az egyházmegye „1541 helységében 236 455 hívő élt”, 208 plébánia, 83 filia, ahol templom, kápolna és imaház áll a hívek rendelkezésére”, ugyanakkor „1250 szórványhelységben ezek hiányoznak”. A dokumentum szerint 474 pap végezte szolgálatát, no meg a szerzetesrendek tagjai. „Az 1913-as egyházi Évkönyv adatai szerint 1811 helységben 378 834 hívő élt, 239 plébánia, 1572 filia és szórvány volt. Plébánián élt 304 022 hívő. Szórványban 74 812 hívő” – írja a tanulmány szerzője, majd így folytatja a sort: „Az 1986-os Gyulafehérvári Püspökség Név- és címtára alapján 228 plébánia mellett, 40 betöltetlen plébánia volt. Szórvány és filia: 289 aktív pap. Hívek száma kb. 550 000–600 000.” A szerző pontokba foglalja a szórvány jellemzőit: „– a hívek csekély száma mellett, lelki-kulturális-anyagi erő, pap és szakemberek hiányában képtelen az önszerveződésre és a fennmaradásra; – nincs tanterem, »hol a tanító nyíló ajakán az ige-virág magyarul terem« (Reményik S.). Nincs mód az új nemzedék anyanyelvi nevelésére, e nélkül pedig a gyors és teljes beolvadás fenyegeti; – iszonyatos szegénységben élnek, ráadásul a kisebbségi sors tudata is nyomasztó, sorvasztó. Egy évszázada az a bizonyos »átkozott háromszög«: az otthon nyomortanyája, a munkahely bizonytalansága és a kocsma emészti fel a szórvány életerejét; – megélhetésük bizonytalan. A gazdaságszervezésben sem kaptak tanácsot, javaikból idegenek kiforgatták, és nincs olyan társadalmi fórum, amely képviselné, megvédené érdekeiket. Mindez felgyorsította az átalakuló gazdaságban és társadalomban való további lemaradásukat; – nem részesülnek közvetlen lelki gondozásban (többnyire nincs helyben lakó lelkipásztor); – az elmaradt anyaországi támogatás fokozta elbizonytalanodásukat.” Nos, e jellemzők szinte teljes egészében igazak Óradnára és filiáira is: csekély a hívek száma az őket körülvevő ortodox tengerhez viszonyítva, az óradnai lelkész még két filia gondját viseli, elenyésző a magyar értelmiségiek száma, így a közösség képtelen az önszerveződésre és a fennmaradásra; a tanterem hiányánál akutabb a példát mutató értelmiségiek hiánya, s magyar oktatásban már csak a jelenlegi fiatalok nagyszülei, a mostani ötvenesek-hatvanasok részesülhettek; a szegénység viszonylag új keletű jelenség a bányavidéken, s kétségkívül az asszimilációs folyamat felgyorsításához járul majd hozzá; a holnap bizonytalansága nyomasztó s az önszerveződés hiánya, no meg a szervezett külső segítség elmaradása miatt nincs érdekvédelem; az egyszerűsített honosítási eljárás sem fordította meg az asszimilációt, lévén, hogy az itteni magyaroknak már nincs nyelvi kötődésük, nem beszélik a magyar nyelvet, így Magyarország – földrajzi közelsége dacára – nem képez potenciális migrációs célpontot. A fenti jellemzők meghatározzák a tennivalókat is. Az erdélyi érsekségben a Zsinati Könyv rendelkezik arról is, hogy mit kell tegyen a lelkipásztor a szórványban. Az említett norma 57. pontjában leszögezi: „A lelkipásztori kisegítők foglalkozzanak kollégiumokban is a szórványban élő gyermekekkel, ezzel segítve őket hatékony tanulásukban, a társadalomban való eligazodásban, pályaválasztásban és helyben maradásra ösztönözzék, látogassák a családokat, vegyenek részt a problémák megoldásában.” Továbbá az 58. pont a következőket tartalmazza: „A népfőiskolai tevékenységet, az igazi népművelést, a hagyományőrző programokat fel kell éleszteni, hogy a szórványbeli »ifjú tudjon magának nemes eszményeket kitűzni, és azokért egy egész életen át lelkesedjék és dolgozzék. ...Minden nép annyit ér, amennyi értéket saját magából ki tud termelni. S addig él, amíg életét a saját erejével tudja táplálni« (Márton Áron). A jövőben a különböző szolgálatok összehangolására lesz szükség.” S végezetül a Zsinati Könyv következő pontja leszögezi: „59. A szórványközösségben a legfontosabb lelkipásztori eszköz a jelenlét. A papok és a lelkipásztori kisegítők jelenlétükkel és munkájukkal szolgálják a nép megmaradását és kibontakozását. A lelkipásztoroknak látniuk kell környezetük küzdelmeit, sérelmeit, gondjait, és segíteniük kell a helyi társadalom gazdasági-kulturális életének szervezésében. Figyelniük kell a tisztességes kenyérkeresetre, az emberi kapcsolatokra, értékekre, de a személyes sérülésekre és krízisekre is. Mindebben nagy szükség van a problémák megoldásában segítő imaéletre. Csak azokat lehet lelkipásztori kisegítőként (lektorokként, akolitusokként és licenciátusokként), hitoktatóként alkalmazni, akiknek az élete a társadalmi, emberi, lelkiségi alapokra épül.” Darvas-Kozma József – aki maga is szolgált szórványközösségben – kérdéseket vet fel, megpróbálva a válaszokat is megfogalmazni a szórványmunkával, annak céljával, eszközeivel kapcsolatban. Olyan kényes kérdéssel kezdi, mint a hívek identitása: „A szórványban élők identitása vegyes, hígult, bizonytalan és sok esetben mellékes. Ők elsősorban emberek.” Mint írja, a módos – azaz kisebb mértékben kiszolgáltatott – családok inkább tartják magyarságukat, mint a szegénységben élők. „Az identitástudatukat a magyar egyházak táplálják” – szögezi le –, „ahol az egyház bármilyen formában jelen van, ott még parázslik az identitástudat, de az áldozatot kevesen vállalják.” A szentencia kíméletlen, az asszimiláció „nagyon régi és fenyegető, vészesen negatív előjelű egyirányú folyamat”, „amit valamelyest lehet ugyan lassítani, de megállítani nem.” Darvas-Kozma József második nagy kérdése a szórványstratégiára vonatkozik. Itt az egyházak szerepét hangsúlyozza a megfogalmazott válaszban: a visszakapott egyházi ingatlanok képezhetik a magyar nyelvű oktatás alapját, s akár máshonnan hozott tanítókkal tanintézményeket kell működtetni ezekben az épületekben. „Egyházi (magán) óvodát beindítani és kollégiummal, iskolaházzal (szegény vagy sokgyerekes családok esetében is – Böjte Csaba és mások próbálkozása), lehetne folytatni iskolával.” Ugyanakkor a kulturális élet fontosságára hívja fel a figyelmet, ezek az ingatlanok szolgálhatnák ezen identitáserősítő és közösségépítő tevékenységek számára a keretet: „Az identitást megőrző, erősítő, irodalmunkat, kultúránkat, történelmünket megismertető és megszerettető, értékeinket felmutató rendezvényeket bevinni a templomba vagy a templom köré (koncertek, történelmi vetélkedők, könyvbemutatók stb.).” Fontosnak tartja ugyanakkor a népfőiskolai mozgalom újjáélesztését. „Melyek lehetnek azok az intézmények, finanszírozási formák és kisebbségi közösségépítő stratégiák, amelyek megerősíthetik a határon túli magyar közösségek identitását, javítják versenypozícióikat, s összhangba hozhatók a többségi társadalom elvárásaival?” – teszi fel a következő súlyos kérdést a szerző, s válaszában visszakanyarodik előző gondolatmenetére: „A történelmi egyházakat kellene megerősíteni, és támogatni az önazonosság megőrzését szolgáló iskolák működtetésében és indításában. Megéri, mert a határon túli magyar, különösen a szórványban élő magyar »egyerővel« magyar és keresztény.” Reményik neve sokszor elhangzott a táborban borbereki tartózkodásai, no meg a sokat idézett Templom és iskola versében megfogalmazott identitásőrző szerep kapcsán. „Túl kell-e, túl lehet-e lépni a »templom és iskola« identitásőrző szerepén? Nincsenek-e túlságosan romantikus képzeteink a szórványról?” – teszi fel újabb kérdések sorát Darvas-Kozma József. Válasza lehangoló: „Ha a család, a templom és iskola teszi a dolgát, akkor jó úton járunk. A templomot nem lehet túllépni, az szokta túlélni híveit. Ahol nincs iskola, de van templom, az megtartja egy ideig a magyarságot. Viszont a templomnak is lecsökkent az identitás-megőrző szerepe, nem olyan, mint a múltban volt, amikor »templom és iskola« mentsvárnak, oxigént nyújtó intézménynek bizonyult. Ma a pénz az úr!” A kilátás nem bíztató: „Az elvándorlás, a vegyes házasságok, a nyelvi romlás és asszimiláció annyira meggyengítik a szórványban élő magyart, hogy a következő nemzedéknél csak a neve lesz magyar.” „Miben segíthet Magyarország?” – teszi fel utolsó kérdését a szerző, s a válaszadással sem késik: „Szokták mondani, hogy sok út van, csak éppen kiút nincs. Magyarország abban segítsen először, hogy viseltessék nevéhez híven anyanemzetként. Magyarország vezetői legyenek jellemek, akikre bizalommal tekinthessenek a határon túli magyarok. Magyarország ne szívja el, ne csalogassa be a határon túli magyarokat, hanem viseljen felelősséget értük. Anyagiakkal is támogassa történelmi egyházainkat. A végvárak megvannak, az átjárhatóság előtt már nincsen akadály. Csak egy nagy szív és egy nagy cél kell. Ki mutatja fel? Az »anyaország« számára továbbra is maradnia kell a feladatnak, hogy segítségére siessen a valamilyen formában »garanciát« is adni tudóknak.” Nagyon nehéz a szórványban tevékenykedő lelkész helyzete. Egyszerre kell megküzdenie a tornyosuló anyagi gondokkal, a közösségek kis létszámából fakadó erőtlenséggel, az identitásőrzést segítő feladatokkal, a szociális gondokkal, a hitélet rejtelmeivel és az egyre nagyobb földrajzi távolságokkal is. Mindenhol adott a templom, a plébánia, helyenként több egyházi ingatlant is visszaszolgáltattak, de ingatlanfenntartó vagyon – főleg erdők – nélkül szinte lehetetlen feladat elé állítja a papot az állagmegőrzés, a működtetés, a fenntartás. Munkáját csak mélyről fakadó elhivatottsággal tudja eredményesen, fogadalmához híven végezni. A zárt, összeforrott közösségekben, mint amilyen a borbereki is – jobban érvényesülnek a szokások, a hagyományok, élőbb a hit, s „a pap szava szentírás volt, a pap személye pedig táltos és sámán” – így fogalmazza meg a pap státusát Daczó Árpád ferences barát, szerzetesi nevén Lukács atya. Népünk hitvilága című, paptársainak írt tanulmányában leszögezi, hogy a zárt közösségekben szentírás a pap szava és az örökölt hiedelem egyaránt: „hiszik szentírásként, amit az Egyház – papjai által – tanít, de hiszik rendületlenül azt is, amit hagyományosan az ősöktől örököltek, nemzedékről nemzedékre”. Ebből a felismerésből fakad a megállapítása, miszerint a hagyományőrző közösségekben a pap legyen egy személyben táltos is. „Ha a pap táltos, akkor itt egy olyan gondolat merül fel, mire általában apostoli mivoltunkban nem nagyon gondolunk – írja a már idézett munkájában. – Táltosi mivoltunkban azonban annál inkább megdöbbenthet minket: az, hogy Isten hisz nekünk! Igen, a nép ezt tudja rólunk! Táltosi mivoltunkban nagyon hisz nekünk népünk, abban a szent meggyőződésben, hogy Isten is hisz nekünk!” Ez a papi magatartás azonban nem működik Óradnán, ahol sokkal heterogénebb a magyar közösség, ahol a pap – s általában az értelmiségi – iránti elvárások a szolgálat helyett a szolgáltatásra szűkülnek. Kis Attila tisztelendő azonban bizakodó. – Ahol ennyire mély a hit, ott nagy baj nem lehet – mondja meggyőződéssel. Vasárnap van. Riporttáborzárás napja. S vasárnap lévén templomozunk: lányommal ketten vonulunk be a borbereki templomba. Bár van hely bőven, az ajtó melletti padokon az emberek összébb húzódnak, s barátságosan intenek, hogy üljünk le. Az ima románul cseng, furcsán hat székely fülünknek. Többször is elhangzott Beethoven Örömódája, de azt már nem tudtam megállapítani, hogy a Schiller-féle szöveg fordításával vagy más, a dallamhoz illesztett szöveggel. Gyakran szóba esett radnaborbereki riporttábori tartózkodásunk alkalmával a miseszolgálat nyelve, érvek és ellenérvek hangzottak el azzal kapcsolatban, hogy a misét magyarul, két nyelven – azaz a liturgia szövegét és az olvasmányokat magyarul, a prédikációt románul vagy mindkét nyelven – avagy románul kell-e tartani. – Az itteniek úgy magyarok, hogy katolikusok – szögezte le beszélgetésünkkor a plébános, megjegyezve: nagyon kevesen beszélnek már tökéletesen magyarul. – A magyar iskola hiánya csak egy csepp a tengerben – fűzte hozzá. Elmondta, hogy a mise nyelvét mindig a hívek nyelvtudása határozza meg: Óradnán nagyobb a magyar nyelvet beszélők aránya, mint Borbereken, itt a szolgálat két nyelven folyik. Radnaborbereken azonban nem lenne ennek semmi értelme, itt három-négy idős asszonyon kívül már senki nem beszéli a nyelvet. Vasárnap magam is megtapasztalhattam a borbereki kis templomban, hogy románul zajlik a szertartás. Hallgattam a mise szövegét, s közben azon gondolkodtam, hogy mi tesz minket magyarrá…? Mitől magyar a magyar? Magyar-e az, aki nem beszél magyarul? Egyéni vállalás a magyar nemzethez való tartozás vagy a közösség tart egy-egy embert vagy kisebb közösséget annak? Megannyi kérdés, amely első látásra-hallásra értelmetlennek tűnik, főként a Székelyföldön élők számára. De ha kiterjesztjük más népcsoportokra a kérdést, érthetőbbé válik: Mitől örmény a kettős identitású magyar-örmény? Mitől zsidó a német vagy a magyar kultúrán felnőtt, annak részeként alkotó, azt gyarapító német vagy magyar zsidó? Mitől román a románul nem tudó kászoni ortodox vagy mitől magyar a magyar nyelvet évszázadok óta nem beszélő Fogaras földi református? Mindezek a kérdések újból és újból megfogalmazódtak a Radnaborbereken és Óradnán töltött két nap alatt szerzett élményrengeteg nyomán. Radnaborberek ugyanis több mint nyolcvan százalékban önmagát magyarnak tartó egyénekből álló közösség, valamennyien római katolikusok, magyar vagy elmagyarosodott lengyel, cseh, német, osztrák családnevet viselnek, de már csak négyen beszélik a magyar nyelvet. Kérdés tehát, hogy a beszélt nyelv a nemzeti hovatartozás ismérve vagy pedig a kultúra, amelynek csupán egyik része a nyelv. A nyugat-európai liberális felfogás szerint az a magyar, aki annak vallja magát. Tehát egyéni vállalás kérdése a hovatartozás. Radnaborbereken viszont azt tapasztaltam – s igaz ez a tapasztalat a kászoni ortodoxokra is –, hogy az a magyar, illetve az a román, aki egyrészt annak tartja magát, másrészt pedig környezete is annak tartja. Ferencz Imre, a jeles publicista és költő egyik jegyzetében, majd később egy versében örökítette meg azt a drámai helyzetet, miszerint a kászoni ortodox fiatal, aki egy szót sem tud románul, magyarul érez és gondolkodik, zsinóros harisnyát húz magára és úgy illegeti magát büszkén a falu piacán, de a kortársai bicskával vágják le róla a zsinórt, mondván, hogy az neki nem dukál, mert ő román. A pórul járt fiatalember pedig méltatlankodva kérdi, hogy ő most már micsoda, mert a románok szemében „bozgor”, a magyarokéban pedig „oláh”. Tehát mindenképpen pejoratív jelzővel illetik. A kérdés rendkívül összetett, nem lehet és nem szabad sommás ítéleteket megfogalmazni, nem lehet és nem szabad emiatt embereket, közösségeket kérdőre vonni, elmarasztalni, pellengérre állítani. A politikai halatom, az iskolarendszer, a gazdasági helyzet, az otthoni neveltetés, a többségi nyelvi és kulturális környezet, a történelmi tudat, a vallási hovatartozás egyaránt meghatározza az ember nemzeti hovatartozását. S bár valljuk – az olykor Széchenyinek tulajdonított, de Grétsy László által Kőváry László Székelyhonról című, 1842-ben megjelent könyvében megtalált – sokat idézett mondattal „Nyelvében él a nemzet”, be kell látnunk: a nyelven túl is él a nemzet. Tehát ne tagadjuk meg, ne közösítsük ki magyarul már nem tudó, de önmagukat magyarnak valló – s a körülöttük élő románság által is magyarnak tartott! – nemzettársainkat. Inkább figyeljünk sajátos igényeikre, ápoljuk velük a kapcsolatot, őrizzük az atyafiságot. Mise után kedvesen köszönnek el egymástól az emberek, s jut egy-egy mosoly vagy kézfogás a magamfajta idegennek is. A kis templom ugyanúgy guggol a Radnai-havasok lábánál, az Ünőkő alatt, mint tette azt Reményik idejében is: akárcsak egy mellékoltár a nagy székesegyházakban, úgy húzódik meg a templomocska a természet nagy katedrálisában. „Dördül az ormok orgonája, / Az Ünőkőre ború száll. / A mérhetetlen szikladómban / A kis fatemplom félve áll. / Belőle félve száll az ének, / A dicséret a dóm urának: / A magasságok Istenének. // Mert emberkéz emelte csak, / Fenn az úr lépked hallgatag, / A maga-építette dómban. / Önnön művében elmerül: / Az örök-szépben, az örök-jóban.” A kis templomocska a természet nagy templomában szép, mert élettel teli. Nem olyan, mint az óradnai templomrom, amely immár az Úr dicsősége mellett csak a múltat hirdeti… Sarány István. Hargita Népe (Csíkszereda) lapozás: 1-30 | 31-39
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
